A kép forrása: Walt Disney PicturesA hétvége párharca két női főszereplővel bemutatott film között dől el, az európai filmek rajongói igazán erős mezőnyből szemezgethetnek. Mozikban Andersson trilógiájának utolsó része, az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről, a Nyomtalanul folytatása, a Fácángyilkosok, a Cannes-i Filmfesztivál FIPRESCI-díjas filmje, A küzdők, a Samba és Az új barátnő.
Egy héttel a tengerentúli premier után hozzánk is megérkezett a legújabb Disney produkció, mely kimondottan kíváncsivá tett minket, miután a film bemutatása után a kritikai portálokat ellepték a Hamupipőkét méltató írások. A filmet látva nem volt nagy túlzás a pozitív visszhang, ugyanis ezzel a filmmel a rendező, Kenneth Branagh karrierjének erősebb alkotásait idézi, mindezt úgy, hogy egy percnyi kockázatot sem vállalt. A Hamupipőke egy teljesen sallangmentes, szerethető mese lett, mely egyszerre idézi meg a klasszikus mesét és felel meg a mai elvárásoknak anélkül, hogy lefeküdne a divatos megoldásoknak. Az alakításokra sem lehet panasz, Lily James erre a szerepre született, Cate Blanchett pedig Lady Tremaine karakterét olyan érzékletesen és erősen kelti életre, ami az utóbbi időkben futószalagon gyártott mese adaptációktól meglehetősen szokatlan, de mindenképp üdvözlendő. A Hamupipőke a hollywoodi filmek rajongóinak jó választás lehet.
A beavatott sikere okán hatalmas várakozások előzték meg Shailene Woodley és Theo James főszerepelésével készült Lázadót. A stáb mindent bevetett, az A-kategóriás színészek (Octavia Spencer, Naomi Watts) szerződtetésétől az akciódús jeleneteken át a szemet gyönyörködtető látványig, de épp mintha a nagy igyekezetben a történet kapott volna kisebb hangsúlyt. Az a probléma az ilyen trilógiákkal, hogy míg az első rész nagyjából arra elegendő, hogy megalapozzák a folytatást, addig a második és a harmadik rész első fele sokszor csak elodázza a végkifejletet, de érdemben nem tesz hozzá a franchise-hoz. Hasonló dolog történt A lázadó esetében is. A látvány vonzza a szemet, Woodley pedig ismét tanúbizonyságot tesz róla, hogy egy olyan feltörekvő színésznő, akire érdemes odafigyelni, de a karakterek nagy része és a történet is sokszor az érdektelenségbe veszik. Ettől eltekintve az első rész rajongóinak minden bizonnyal a folytatás sem fog csalódást okozni.
Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről
Roy Andersson a Dalok a második emeletről és a Te, aki élsz után a trilógia záró darabjával kétségkívül feltette a pontot a trilógiára. Az Egy galamb... stílusjegyeiben (hosszú, statikus kompozíciók, az előtér és a háttér markáns elválasztása, a karakterek kiszólásai a néző felé stb.) voltaképpen erős rokonságot mutat a rendező korábbi munkáival, azonban ezeket a jegyeket mostanra sikerült tökéletesítenie, és a film humorával is újabb szintre lépett. Bár a hagyományos értelemben vett történetről ebben az esetben sem beszélhetünk, de Anderssonnál nem is elsősorban ezen, hanem az egyes szekvenciák kivitelezésén és az atmoszférán van a hangsúly. Az Egy galamb... egy igazi ínyencség, mely nagyszerűen zárja le a trilógiát, azonban minden erénye ellenére sem merjük mindenkinek ajánlani, mert ez tipikusan az a film, ami alaposan megköveteli a befogadó nyitottságát.
A 2013-as Nyomtalanul után megérkezett a folytatás, mely bár magán viseli a korábbi rész jegyeit, de sok újdonságot már nem tartogat. Félreértés ne essék, a Fácángyilkosok remek atmoszférájú film lett, a film főszereplője, Nikolaj Lie Kaas pedig egészen rendkívüli színészi kvalitásokkal rendelkezik, de a történet kibontása hagy némi kivetnivalót maga után, utalva itt elsősorban a finálé kiszámíthatóságára. A Fácángyilkosokban a Q-ügyosztály párosának története már kevesebb izgalmat tartogat, de az apró nüanszok még mindig ki tudják emelni a filmet az átlagból, bár az eső rész naturalizmusát a magunk részéről kissé hiányoljuk.
második filmjében egy manapság viszonylag divatos témához nyúlt, azonban a rendező sajátos hangneme és világlátása markánsan megkülönbözteti A küzdők a fiatalok útkeresését és a felnőtté válás kérdéseit felvető illetve tárgyaló alkotásoktól. Madeleine és Arnaud, a tökéletesen ellentétes főszereplő páros története egyszerre elgondolkodtató, intelligens és humoros, nem véletlenül jutalmazták a Cannes-i Filmfesztiválon FIRPERCI-díjjal. Ahogy az sem véletlen, hogy a francia Oscarnak tartott Césart a Madeleine-t alakító Adele Haenel olyan színésznők elől happolta el, mint Marion Cotillard vagy Juliette Binoche. A küzdők minden tekintetben egy kiemelkedő alkotás lett, az igényes európai filmek kedvelőinek tökéletes választás lehet a hétvégére.
További premierek: Samba, Az új barátnő