Aranypolgár

Ezt látnod kell. Hogy fekete-fehér? Kit izgat! Színészi játék remek. Történet remek. Jellemformálás remek. Díszlet tökéletes. Rendezés remek. Hangulat reménykedően baljós. Kár ecsetelni, nézd! Filmre fel és jó szórakozást!

Milyen igaz a rendezőnek az a szarkasztikus idézete, amit az érdekességek között is lehet olvasni: „A csúcson kezdtem, azután leküzdöttem magam." Valóban egy tömeghisztériát okozó rádiójáték után 26 évesen elkészítette a világ legjobb filmjének megsz... Többavazott alkotást. A saját – hangsúlyozom, a saját – szintjéhez képest ezután gyengébb filmeket rendezett (például: „Az óra körbejár”, „A harmadik ember”) sok esetben pedig a pályája utolsó harmadában szereplőként csak ugyanazt az iszákosságtól elhízott, saját apját idéző figurákat formálta meg. Erre jó példa az 1969-es „Dél csillaga” amelyben a teletöltött kupica/figurákkal sakkozó Plankett alakjában láthattuk. Viszont az eredeti címén - „Kane polgártárs” – nagyon nagyot szólt, ha csak ezt rendezte volna meg, akkor is a filmtörténet megkerülhetetlen alkotójaként tartanák számon. El is érte vele, hogy a főhős mintájául szolgáló sajtómágnás, William Randolph Hearst ádáz ellenfele lett, még a filmet is megpróbálta betiltatni, szerencsére sikertelenül. Nem szabad megemlítés nélkül hagyni Gregg Toland bravúros operatőri munkáját, amelyet a későbbiekben sokan próbáltak utánozni, egyes megoldásai pedig a filmkészítés kánonjává lettek. A magyar néző számára a TV megrendelésére 1981-ben készült szinkronja még élvezhetőbbé tette a filmet. Nem túlzás, hogy Welles magyar hangja, Gálvölgyi János egy parádés színpadi szerepének értékével ér fel. Itt volt alkalma bebizonyítani a sokak által kétségbe vont színészi tehetségét.

Féltem, hogy 70 év távlatából azt fogom érezni, hogy nem állta ki az idő próbáját, nem fog úgy lekötni, mint mondjuk egy jobb film-noir, de ez mai szemmel nézve is egy remekmű. A korához képest lenyűgözően grandiózus, nagyívű a történet megkavart idővonalakkal, kiváló a rendezés és innovatív az operatőri munka (ötletes beállításokkal és átvezetésekkel, folyamatos fény-árnyék játékkal). Charles Foster Kane karaktere bitang erős, a film végigvezet minket az életén felemelkedésétől a bukásáig, miközben végig egyfajta misztikum övezi ezt az önimádó és megalomán, ugyanakkor szeretetéhes embert. A két főszereplő, Orson Welles és Joseph Cotten nagyon jók voltak, sajnos 1-2 mellékszereplő túljátszotta a szerepét (pl. a második feleség, Susan vagy az Inquirer főszerekesztője, Carter, talán ezt tudnám egyedül apró negatívumként felhozni (bár ez akkoriban nem volt ritka jelenség).

Teljesen értem, hogy miért lett ilyen nagy híre ennek a filmnek! Alig akartam elhinni, hogy a díszletek egy jó része festett. A film végére végül megtudtam, hogy mi az a rózsabimbó, ez volt az a pont, ahol rendesen megindultam. Milyen érdekes, hogy minden ami szép az a gyermekkorban van elásva... hiába a gazdagság.

Hát ennél a filmnél érvényesül az, hogy a kevesebb több, mivel lehet, hogy nem vitte túlzásba a dolgokat de épp ezért annyira nézhető és kedvelhető. Nekem nagyon tetszett az utolsó percig.