Filmek korábban sem kizárólag nagyvászonra készültek. Amint a film kikerült a sötét termekből a háztartásokba, sokan kezdték el firtatni a mozik létjogosultságát. A korabeli vészmadarak először a televíziót tartották a mozik végzetének. A videó elterjedésével pedig már a filmszínházak halálát jövendölték. Manapság viszont a streamingszolgáltatók lennének hivatottak a hagyományos vetítőtermeket kiüríteni. Egyelőre mégis úgy tűnik, hogy jól megférnek egymás mellett, és minden film megtalálja a maga piacát. A mozi továbbra is él és virul, és szerencsére még egy világjárvánnyal sújtott kreatív válság közepette is készülnek filmek, és vannak, akik eltartják a filmipart. Az olcsó tucatfilmek pedig a mágnesszalagról átkerültek a digitális világba (ahogy azt a Netflix története is jól mutatja). Ennek tudatában kezdtem bele ennek az ízig-vérig otthoni fogyasztásra szánt pszicho-akciófilmnek – már ha létezik ilyen műfaj – a megtekintésébe.
Nem voltak különösebben nagy elvárásaim, sem előítéleteim. A véleményeket olvasva volt egy elképzelésem, hogy mégis mire számíthatok, és nagyjából azt kaptam, amit vártam. Egy könnyed, ebéd utáni filmezést, akárcsak gyerekkoromban, a VHS aranykorában. A filmet vegyes érzelmekkel néztem végig. Először arra gondoltam, hogy a '90-es évek végérvényesen elmúltak, az akkori – kemény és olykor "politikailag inkorrekt" – hősökkel együtt. Történetünk főhőse hiába mutogatta minden irányból az izmait, hiába küzdött kidolgozott koreográfia szerint, azért bármelyik '80-as vagy '90-es évekbeli akcióhős megette volna reggelire.
Túl sok fordulat nem volt a filmben, így az érdeklődésem is takaréklángon égett a kötelező "nagy fordulatig". Egyszerű, kevésbé látványos, még kevésbé izgalmas üldözéses jelenetek alkották a menekülésre épülő cselekményszálat. Egy-két béna akció során pedig ösztönösen vártam Leslie Nielsen megjelenését, de aztán beugrott, hogy ő már sajnos nincs közöttünk.
A nagynak szánt fordulat után, miután felemeltem az arcomat a tenyeremből, már csak néztem ki a fejemből, és mélán követtem a hibbant kis csaj ámokfutását. A valamit is érő érzelmi szál – apa és lánya kapcsolata – ezen a ponton megszakadt. A vérszegény csúcspont – a párharc a szökőkútban – ezek után már nem tudott meghatni. Nem tudtam együttérezni a leányzóval, akit végig egy jelentéktelen, sőt inkább zavaró útitársként mutatott be a film, majd előlépett – vaságyastól, bakancsostól 40 kilós – akcióhőssé.
Az egész sztorit beindító incidens – a profitéhes gyógyszercég korrupt vezetői visszatartják az életmentő gyógyszert – a történet előrehaladtával lassan elhal, majd a befejezés előtt hirtelen újra előjön, mintha az alkotók is rájöttek volna, hogy valamiről megfeledkeztek, és gyorsan újra előhúzták. Ami az FBI filmbeli szerepét illeti... Ilyen nyomozó hatóságról álmodik minden bűnöző. Volt itt részükről telefonos lelkisegély-szolgálat, tétlenkedő térfigyelő kamera kukkolás, gyalogos üldözés és Chaplin filmeket idéző elfogás, majd fogolyszökés. Csak hatékony működés nem. Még a látszata sem.
Az üldöző bérgyilkos egész jófej volt. Már majdnem drukkoltam neki. Tényleg kedves gesztus volt tőle, hogy a bisztró pultjánál bájosan elcsevegett leendő áldozatával, aki megértően hallgatta élete történetét. Komolyan vártam, hogy mikor veszi elő a családi fotóalbumot, hogy együtt könnyezzenek fölötte. A filmnek végül a – történet egészéhez méltó – befejezés adta meg a kegyelemdöfést.
Ez a "jóáras online tartalom" (nevezzük inkább így) a nyomába sem ér az egykori videókorszak változó minőségű akciófilmjeinek, de egy ebéd után beütő kajakóma hatása alatt végig lehet nézni maradandó károsodás nélkül. Mindemellett megnyugtató arra gondolni, hogy a streamingszolgáltatók az ilyen filmekkel továbbra sem veszélyeztetik a mozik létét.
49 Édes kislányom (2021)
Egy gyászoló férj elhatározza, hogy megleli az igazságot halott felsége ügyében, miközben igyekszik megóvni a kislányát. több»
Szereplők: Jason Momoa, Isabela Moner, Amy Brenneman, Justin Bartha, Adria Arjona
