Mielőtt rátérnék a konkrét filmre, egy kicsit messzebbről közelíteném meg a témáját, amely napjainkban sem veszített aktualitásából.
Az emberi agy plasztikus, jól formálható. Az elme bomlékony, a személyiség elveszíthető. Az emberiség a gondolatain keresztül leigázható. Aki uralja a gondolatokat, az uralja az emberiséget. A tömegkommunikáció először csak üzeneteket sugall, aztán vágyat gerjeszt, majd a kielégítésre ösztönöz. Végül folyamatos megerősítésekkel magához láncol. Ettől kezdve bármilyen termékre vevők vagyunk. Élelmiszerekre, kozmetikumokra, autóra, elektronikai cikkekre, sőt politikusokra és eszmékre is. Jön a médiából az inger, agyunk pedig – hála a kifinomult módszereknek – cselekvésre ösztönöz.
Amikor a televíziót nézzük, kizárjuk a külvilágot, és csak a látványra koncentrálunk. Megérint a csend hangja. A Simon & Garfunkel duó – The Sound of Silence című nagy sikerű dalában – már 1964-ben próbált figyelmeztetni az öntudatlan állapotban agyunkba ültetett látomások társadalmunkra gyakorolt veszélyeire. Elménk mesterséges ingerekkel való manipulációja elidegenedéshez, elmagányosodáshoz vezet. Kezdetben a vibráló neonreklámok ragadták magukhoz a figyelmet, amelyet a kreatív televíziós reklámok követtek, manapság pedig a közösségi médián keresztül érkeznek a programozott üzenetek.
Egy kép ezer szóval felér. Mivel látásunk a legfontosabb érzékelésünk (az információk 83 %-a vizuális úton jut el hozzánk), ezért ez az információs csatornánk a legleterheltebb. Mindenki ezen az úton próbálja a legköltséghatékonyabb módon eljuttatni az üzenetét. Viszont a hatalmas vizuális zajban már sokszor csak kapkodjuk a fejünket, hogy mire is figyeljünk oda.
A mozgókép különleges helyet tölt be a vizualitás terén. Olyan optikai csalódáson alapuló manipulációt valósít meg, amely a történetmesélést egy új szintre emelte. Sok film már nem is a cselekményre, egy sztori elmesélésére vagy pozitív mondanivalók átadására törekszik, hanem a csúcsra járatott vizuális effektekkel, lenyűgöző látványvilággal vonzza be a nézőit a moziba, amelynek pénztárainál profittá válik a művészet.
A Videodrome című film a fent levezetett problémakört járja körül. Adott egy profitra törekvő televíziós csatorna, amely az amúgy is eldurvult vizuális tartalmak sugárzásában kíván szintet lépni. A tulajdonosnak semmi sem drága a kiélezett konkurencia harcban, és végül elméjének megbomlásával fizet a határok átlépéséért.
A film látványvilága – témájához méltóan – sokkoló, elborzasztó. Organikus eszközök és tárgyiasuló emberek látványával fejezi ki azt a fajta kiszolgáltatottságot és elembertelenedést, amely egyenes következménye a vizuális addikció hatására bekövetkező toleranciának. Mindig többet és többet akarunk látni, de egy idő után már a megszokott látvány nem tudja a korábbi hatást elérni. Ezért emelni kell a tétet, át kell lépni a határokat, és le kell dönteni a tabukat. Nem hiába áll a pornó a történet középpontjában. Hiszen a horror és a pornó az a két szélsőséges műfaj, amelyek a legősibb ösztöneinknél fogva ragadnak meg bennünket a színtiszta vizualitáson keresztül.
Érdekes paradoxon, hogy rendezőként Cronenberg pontosan arra a vizualitásra építve bontja ki az üzenetét, amelynek egyben a veszélyeire próbálja felhívni a figyelmünket. Ezáltal ő maga veszélyeztet bennünket azzal, ahogyan megpróbál megóvni a mesterségesen gerjesztett, manipulatív vizuális ingerek veszélyeitől. És ezt nézőként tökéletesen érezzük is, még ha elsőre nem is tudjuk megfogalmazni, hogy miből ered a kényelmetlen érzés a mű megtekintése közben. Egy olyan horrorfilmet látunk, ami arról szól, hogy miért ne nézzünk horrorfilmet, de ez csak a végén derül ki. Mókás fickó ez a Cronenberg. Besenyő Pista bácsiként – jó nagy kört befutva – elmondja a lényeget, mi pedig – többnyire – Boborjánként értelmezzük a mondanivaló felszínét.
James Woods teljes átéléssel hozza a csatorna lassanként leépülő tulajdonosának szerepét. Sonja Smits kissé nyers alakításában egy rejtélyes nőt ismerhetünk meg, aki egy összeesküvés kulcsfigurája. Debbie Harry – a nagy sikerű Blondie együttes énekesnője – egy rádiós műsorvezetőt alakít, aki a főhős életének és őrületének részévé válik.
Ez a film – jelentőségéhez képest – méltatlanul alulértékelt. Ha van fontos üzenet a mai társadalom számára a közösségi média és tömegkommunikációs eszközök pszichés hatásairól, veszélyeiről, akkor pont ez a negyven éve készült mű lenne az egyik legeredetibb kifejezése.
79 Videodrome (1983)
A Videodrome főhőse Max Renn, a 83-as csatorna elnöke, aki próbál a többi tévétársaság között versenyben maradni, ezért csatornájának programja elsősorban az alantas... több»
Szereplők: James Woods, Debbie Harry, Sonja Smits, Peter Dvorsky, Leslie Carlson
