Mese a gonosz kazánfűtőről, akinek a manikűröse műköszörűs

2023.04.03 16:59 F79 Olvasottság: 143x

7

Napjaink filmes felhozatala mellett jólesik néha előráncigálni a régi, jól ismert klasszikusokat, és rácsodálkozni, hogy a '80-as években mennyire merész, kreatív és tényleg zsigerekig ható művek készültek. Fájó, hogy ezekből később olyan remake-ek születtek, amelyek többnyire méltatlanok az eredeti alkotásokhoz, nem képesek kiváltani azokat az érzéseket, amelyek az alapul szolgáló művet kultikus státuszba emelték.

Gyerekkorom egyik meghatározó filmje volt a Rémálom az Elm utcában. Jó pár horrort láttam már korábban, és zsenge korom ellenére mindig el tudtam vonatkoztatni, sosem kevertem a mesét a valósággal. Wes Craven agymenése viszont betalált. Akkor tudatosult bennem, hogy álmunkban mennyire kiszolgáltatottak vagyunk. Ernyedten, öntudatlanul fekszünk, és bárki bármit tehetne velünk. Ráadásul az álmainkat sem tudjuk irányítani, csak sodródunk az eseményekkel, és a mázlifaktorunkon múlik, hogy éjszaka milyen történetbe csöppenünk az álmok világában. Én eddig szerencsés helyzetben voltam, hiszen bármit is álmodtam, reggel mindig felébredtem, és vagyunk még ezzel pár milliárdan. A film szereplőinek azonban nem adatik meg ez a kiváltság. Őket egy halott kazánfűtő kergeti álmukban, és jaj annak, akit utolér.

Freddy Kruger egy jól felépített antihős. Borzongató háttérsztorijával, bizarr öltözékével, csikorgó pengeujjaival és vérfagyasztó mosolyával tényleg a tinik rémálmaiban a helye. Egy bosszúszomjas entitás, aki szörnyű módon távozott az élők sorából, de megtalálta a módját, hogy elégtételt vegyen lincselőinek leszármazottain. Elvégre már bűnös életében is a gyermekekre specializálódott. Robert Englundra végül ráégett ez a szerep.

Nancy Thompson a final girl, aki kifürkészi Freddy titkát, és saját terepén száll szembe vele. A bájos Heather Langenkamp alakítása néha kicsit sok volt, és talán nem véletlenül tűnt el – néhány folytatás után – a süllyesztőben. Nancy barátja, Glen Lantz karaktere nem is lenne említésre méltó, ha nem a karrierje kezdetén álló Johnny Depp alakítaná, akit úgy darál le az ágya, mint Nagy Feró a csirkét (a legenda szerint).

Wes Craven eme alkotása nem öregszik rosszul. Megvan benne az a parafaktor, amit a mai 16-os karikás „horror” filmekből hiányolok. Egyrészt zseniális a feszültségkeltés megvalósítása, amely lényegében egy alapvető emberi szükséglet kielégítését és a túlélési ösztön működését állítja egymással szembe. Ha nem alszunk eleget, a szervezetünk szép lassan felmondja a szolgálatot. Ha viszont elalszunk, akkor álmunkban öl meg egy őrült sorozatgyilkos. Na, akkor melyiket válasszuk, hogy életben maradjunk? Aludni nyilván muszáj. Marad a sorozatgyilkos leszerelése valamilyen módon. Hőseink így kerülnek kényszerpályára, amely a végső összecsapás felé sodorja őket. Másrészt remek ötlet a filmvégi csavar, ami bizonytalanságban hagyja a nézőt. Mivel több folytatás is készült, talán nem árulok el nagy titkot annak sem, aki még nem látta a filmet. Amikor már minden túlélő a kialvatlanságtól kábultan kóvályog, és bármelyik pillanatban legyőzheti őket az álom, megtörténik a nagy küzdelem, győz a jó, elbukik a rossz, és mindenki boldog. De vajon tényleg megtörtént mindez? Mi van, ha a főhős álmában – amíg Freddyre és a végső összecsapásra várt – elaludt, és a győzelem csupán egy álom az álomban?

Ez az a klasszikus alkotás, amit szívesen ajánlok az új horrorrajongó generációnak, akik eddig beérték napjaink olcsó remake-jeivel és bárgyú, lagymatag „családi horror” szerű borzalmaival.