15 évvel ezelött láthattam a filmet, gyerekfejjel. Akkoriban csak részben jött át a benne rejlő fantázia és dráma. Ezért ideje volt újra neki futni, mert sokak számára alapmű a mai napig. Okkal.
Húsz éves film, és a történet ismerete ellenére, még most is leesett az állam a látottaktól. Jim Carrey 98'-ban óriásit bizonyíthatott az Ace Ventura és a Dumb & Dumber féle vígjátékai után. Minden komikumát és kisugárzását, amivel eddig a vígjátékaiban brillírozott, azt a filmben arra használja fel, hogy egy maximálisan szerethető figurát alkosson. Mondanom se kell, sikerrel járt.
Lehetetlen Truman karakterét nem szeretni, sőt igen könnyű ez miatt azonosulni vele. Mondhatjuk, hogy nem egy pörgős a cselekmény, de annyira jól építkezik a film, hogy minden gyanús elemet, ami miatt Truman is gyanakodik a valóságról olyan okosan adagolnak, hogy legalább olyan izgalommal követhetjük a főhős meghasadt elméjét, mint maga a film béli nézők.
Ami külön dicséretet érdemel, az maga az ötlet. Azt hiszem nem túlzás az a megfogalmazás, hogy ez a film megelőzi a korát, és nem semmi ,,jövőképet" fest fel a televíziózásról, sőt az egész elkorcsosult nézői igényekről is. A Truman Show nem csak drámaiságában tűnhet ki, de amint elénk tárják a stúdiót, ami szó szerint főhősünk egész világát jelenti, a technikai megvalósításban is rendesen helytáll. Ez még hosszú évtizedeken át egy kultfilm marad, óriási mondanivalóval. Én a megtekintése után is képes voltam napokig a látottakon agyalni, de az se semmi, hogy a való világban is neveztek el pszichológiai betegséget Truman-szindrómának…
