Sonic, mindenki kedvenc sündisznója 2020-ban sikeresen debütált a mozivásznon. A könnyed kikapcsolódásra vágyókat és a Sonic-fanokat egyaránt kiszolgálta: egy kedves, vicces családi vígjáték lett szerethető karakterekkel, némi izgalommal, jó pár nosztalgikus easter egg-gel, na meg persze a visszatérő Jim Carry-vel színesítve. A videójáték-adaptációkat semmiképpen sem megreformáló, de mindenképpen kellemes szórakozást kínáló első rész után röpke két évvel pedig befutott a folytatás is (mellyel gyakorlatilag egy időben lengették be a harmadik részt, vagyis a trilógiává válást is), aminek mindezt magasabb szintre kellett emelnie, megőrizve természetesen az adaptáció frissességét. Jeff Fowler mindössze második nagyjátékfilmes rendező pedig komolyan vette a feladatát, és igyekezett minden fronton rálicitálni az első részre, ami néhol működik, néhol pedig nem.
A film expozíciója az első rész mintáját követi: mielőtt belevágna a történések és akciók sűrűjébe, Sonic „belső monológját”, vagyis életvitelét és érzelmiállapotát vázolja. Az első felvonásban oly magányos kék sün most már beilleszkedett új családjába, és a maga zabolátlan és felelőtlen módján próbálja az emberek szolgálatában állítani erejét (értsd: köpenyes igazságosztót játszik, jóval több kárt, mint amennyi hasznot okozva). Féktelen viselkedéséért pedig már a játékidő első tíz percében megkapja a leckét barátjától, Tomtól az erő és a felelősség összefüggéséről, amivel gyakorlatilag az egész film karakterfejlődési ívét, illetve üzenetét felvázolják. Dr. Robotnik és az új karakterek hatásos belépője után pedig egy meglepően szórakoztató 122 percnek nézünk elébe, ami a sokszor jó előre kiszámítható csavarok és a kisebb cselekményvezetési hibái ellenére is működőképes. A helyszínek változatosak, kalandosak, az akciójelenetek látványosak és hangosak (bár néhol picit logikátlanok, hiszen sokszor Sonic gyorsasága egyszerű megoldást jelentene, de ő alig használja a képességét és nincs megmagyarázva, hogy pl. vízen át miért tud haladni szuperszonikus sebességgel, de havon már nem), a karakterek pedig… hát, néhányuk úgy kellett a filmnek, mint egy falat kenyér (pl. Knuckles, Tails), némelyiknek pedig jobb helye lett volna a vágószoba padlóján (pl. Rachel, Randell, Stone, Whipple, illetve az értelmetlen és logikátlan kamu-esküvős jelent egy az egyben). Dr.Robotnik karaktere ismét nagyot szólt Jim Carrey alakításában, és tudta fokozni az első részben nyújtott őrült és megalomániás imidzsét, egy percig sem tűnik erőltetettnek a visszahozása. De a legnagyobb meglepetés, és legerősebb aduász mégis Knuckles, aki olyan menő és badass, hogy lopja is a show-t Robotnik elől (bár most lehet, hogy csak a 2000-es évek elején futó Sonic X rajzfilmsorozatért rajongó gyerek beszél belőlem, mindenesetre az elfogultságom Knuckles iránt megingathatatlan). A másik meglepetés pedig a cukiságfaktort kimaxoló Tails, akinek a Sonickal való őszinte barátságáért már megéri megnézi a filmet. A finálé pedig nemcsak látványosra, hanem érzelmesre is sikeredett, hiszen mindenki tanul valami fontosat, mindenki produkál egy kis fejlődést. Egyszóval Sonic második etapja a felesleges töltelékek ellenére megáll a lábán, az pedig, hogy a stáblistás jelenetben belengetett harmadik részben vagy a már megerősítetten tervezett Sonic-univerzumban hogyan fogja állni a sarat, már más kérdés, mindenesetre az eredeti videójáték karaktereinek bevonásával jó irányt vett a franchise, csak tudja tartani ezt az irányt.
