1986 - Micsoda év volt!

2022.05.28 23:47 F79 Olvasottság: 733x

7

Megnéztem a Stranger Things 4. évadának eddig megjelent részeit, és még mindig keresem a szavakat. A 3. széria és az előzetesek után tartottam tőle, hogy az alkotók elfáradtak, és valami bárgyú, innen-onnan lopkodott, erőltetett történetet izzadtak ki magukból. Így izgatottan, de fenntartásokkal kezdtem hozzá a sorozathoz.

Hawkinsban évről évre egymást követik a tragédiák és akadnak, akiket még mindig kísérti a múltjuk. A fiatalok, akik korábban átestek egy-egy traumán, és önmagukat vádolva nem képesek túllépni a megrázkódtatásokon, kiszolgáltatottá válnak egy minden korábbinál félelmetesebb fenyegetésnek. Az új rémlény és az Upside Down világa ebben a szériában elképesztő. Mint egy megelevenedett Iron Maiden borító.

A film- és filmsorozat készítés nem egy magányos művészeti forma, hanem igazi csapatmunka. Az alkotók és a szereplők folyamatosan hatnak egymásra, a történetre. A sztori pedig a főhősökkel együtt egy új életszakaszába lépett. Mindenki levonta a korábbi tanulságokat, és annak ismeretében lépett túl az esetleges gyengeségeken, erősítette meg a pozitívumokat. Antal Nimród pedig tökéletesen beilleszkedett a csapatba, briliánsan levezényelte az évad két legerősebb epizódját. Azokat az epizódokat, amelyek nem csak a 4. széria, hanem a teljes sorozat történéseire magyarázatot adnak.

Úgy érzem, hogy az egész sorozat hangulata most jött át igazán. Valahogy most érzem azt, hogy az alkotók elkapták a legérzékenyebb szervemet, és olyat csavartak rajta, hogy a gyomrom is belerándult.

A történet 1986-ban játszódik. Abban az évben, amikor a vasfüggöny innenső oldalán elkezdtem az általános iskolát, és osztálytársaimmal együtt gyűjtöttem a piros pontokat, hogy a tanév végén felavassanak kisdobosnak. Az írás, olvasás és számolás mellett szorgalmasan tanultuk a kisdobosok hat pontját, őrsi órákra jártunk. Mennyivel másabb volt a mi 1986-unk, mint amerikai kortársainknak, akik a hanyatló nyugat förmedvényeit élvezték a kommunista vívmányokkal szemben.

A sorozat egészét uraló nosztalgia-faktor továbbra is erőteljes. Bár az én korosztályom gyerekkora erősen különbözött a hawkinsi srácokétól, akkoriban, a kommunista Magyar Népköztársaságban jó volt gyereknek lenni. Elgondolkodtató, hogy az amerikai gyerekek (és családjaik) mennyivel másabb életet éltek, mint mi. Nem biztos, hogy jobbat.

Ami a történet szovjet szálát illeti, ebben az évadban már nem valami paródiába hajló, nevetséges, groteszk alakokként jelennek meg az orosz katonák. Most valóban félelmetesen valóságosnak tűnnek, jelenlétük fenyegetően uralja azokat a jeleneteket, amelyekben felbukkannak.

Emellett érdekes látni, hogy az amerikaiak milyennek képzelték az elvtársakat, akikről mi 1986-ban azt tanultuk, hogy felszabadították hazánkat. Szoborba öntött hősök. Barátok. Testvérek. Nekik pedig ellenségek, szadista gyilkosok, barbárok.

A sztori több szálon fut és minden szál tökéletesen kidolgozott. Az újabb szörnyűségek, Tizenegy múltja és traumája, az új lény eredet-története, Jim Hopper sorsa, a (már nem egészen) gyerekek nyomozása, mind-mind kerek egész történet, amelyek többször, és több ponton is találkoznak. A fordulatok erőteljesek.

Már az első epizód sem kímél. Visszarepít 1979-be, és olyan jelenetet látunk az akkor még fénykorát élő hawkinsi laboratóriumban, ami átértékeli Tizenegyhez fűződő viszonyunkat. Innentől már nem tudunk úgy nézni a lányra, mint korábban. Megismerjük a múltját, a többi laborban élő gyerek életét és hétköznapjait. Továbbá megismerünk még egy személyt, aki egykor fontos szerepet töltött be Tizenegy életében. Természetesen a hetedik - hosszú - epizód a helyére teszi az itt látott felkavaró eseményeket, és a benne résztvevők későbbi szerepét.

Az alkotók ügyesen építenek a sorozat korábbi történéseire, el nem varrt szálaira, szereplőire. Mindemellett továbbra sem árt tisztába lenni a kor popkultúrájával, hogy megértsük az utalásokat, kikacsintásokat. A teljesség igénye nélkül Michael Myers, Ozzy Osbourne és a denevér, a Rémálom az Elm utcában, de még a sokkal későbbi A bárányok hallgatnak című film emlékezetes jelenetei is visszaköszönnek.

A zenei összeállítás is tökéletes. Olyan előadók ismert dalai csendülnek fel, amelyek még itt, a Vasfüggöny innenső oldalán is ismertek. Csak, hogy néhányat említsek: Dead or Alive: You Spin Me Round (Like a Record), Falco: Rock Me Amadeus, Baltimora: Tarzan Boy.

Ezek után még inkább várom a lezáró epizódokat, mert amit eddig láttam, az felülmúlta minden várakozásomat.