BoThorság

2022.07.11 15:52 Artemisia Olvasottság: 270x

7

Taika Waititi másodszor rendez Thor-mozit a 2017-es Ragnarök után. A Szerelem és mennydörgés időrendben a Végjáték eseményei után veszi fel a fonalat, de a film szellemiségét és az eszement ökörködéseket tekintve pontosan ott folytatja, ahol a Ragnarök abbahagyta. Azzal a különbséggel, hogy ha a Ragnarökben ábrázolt Thor karakteridegen volt, akkor ez a Thor egyenesen kretén.

Waititi ismét a humorvonatra húzza fel a teljes történetet, azonban olyan mértéktelenül túltolja a poénkodást, hogy az hamar fárasztóan illetve kínosan csapódik le. Ráadásul az erőltetett humorizálás sokszor fontosabb dolgok szorulnak háttérbe.

Noha Jason Aaron képregényeinél, a Thor, a mennydörgés istene, és a Thor, a mennydörgés istennőjénél jobb alapanyagot kívánni sem lehetett volna a film alapjául, hiszen ezek a legjobb Thor-történetek közé tartoznak, Takika Waititinek sikerült tökéletesen elbagatellizálni Aaron képregényeinek mélységét és drámáját.

Gorr bevonása kétségkívül jót tett a filmnek, hiszen személyében az MCU egyik legsokrétűbb gonoszát üdvözölhetjük, amire Christian Bale elképesztő karizmája csak rátesz egy lapáttal. Itt azonban Gorr lebilincselő történetének csupán egy lecsupaszított vázát láthatjuk. Képregényes eredettörténetében Gorr egész életét szenvedésben tölti egy pusztuló bolygón, és fokozatosan minden szerettét elveszíti, aki közel áll hozzá. Ennek hatására meggyőződésévé válik, hogy istenek nem léteznek, különben nem nézték volna tétlenül mindazt, ami vele és a családjával történt. Amikor azonban tudomására jut, hogy mégiscsak léteznek istenek, az összes fájdalmát és gyűlöletét rájuk vetítve kezdi szisztematikusan lemészárolni őket. Tehát Gorr istengyűlölete jóval mélyebben gyökerezik a filmben ábrázoltnál, ahol egy névtelen isten nevet a lánya halálán.

Noha Christian Bale Gorrjának minden fellépése félelmetes és tekintélyt parancsoló, szintén hatalmas hibát követ el a film azzal, hogy elbagatellizálja és leegyszerűsíti a Thorral való konfliktusát. A mennydörgés istene és az istenölő (még érzékletesebb Gorr eredeti titulusa, The God Butcher azaz az istenek mészárosa) ellentétét zömében az elrabolt asgardi gyerekek és Thor fegyvere, mint MacGuffin köré építi, noha Jason Aaron képregényében az első találkozásuk kis híján Thor életébe kerül. Itt viszont van ugyan néhány összecsapásuk, amik látványosak ugyan, de valódi tétjük nincs. Akik pedig Thor és Gorr végső leszámolása miatt várták már tűkön ülve a filmet, azok csalódni fognak: az ugyanis elmarad, és nagyon bullshit módon oldódik fel a központi konfliktus.

A sztori másik sarokköve lehetne Jane Foster Migthy Thor bőrébe bújva. A női Thor története és személyes tragédiája szintén megkapó a képregények lapjain, de Waititi hozzá nem értő kezeiben közelebb van a kínoshoz. Pl. a több mint nyolc év után újra találkozó szerelmesek érzelmeinél jóval többet időzik a saját személyiséggel felruházott pörölyök érzelmein, nevezetesen, hogy Vihartörő féltékeny a Mjölnirre, és ezt idióták módjára adja gazdája tudtára. Vagy Jane félig röhögcsélve vallja be Thornak, hogy utolsó stádiumos rákos, és mellesleg az orvosok szerint hamarosan meghal.

De az igazi mélypont, ahol Waititi totálisan fullba nyomja a kretént, az az istenek városában játszódó jelent. Russel Crowe Zeusza egyszerűen retardált, és teljesen blődség, hogy ez a fazon az istenek királya. Bár a stáblistás jelenet felvillant Zeusszal kapcsolatban egy ígéretes utalást a jövőre nézve, de az biztos, hogy ezek után nehéz lesz komolyan venni ezt a karaktert, amely tényen az sem segít, hogy neki köszönhetően egy ízben meztelenül láthatjuk Chris Hemsworth-t (bár mindenképpen plusz pont jár érte Crowe Zeuszának).

Szintén megkérdőjelezhető jelenet, amikor Thor harcba szólítja az asgardi gyerekeket, mintegy a fináléra készülve, aztán tíz perc múlva hazaküldi őket anélkül, hogy bármi hatásuk is lett volna az eseményekre. A logikát alárendelték a menőségi faktornak.

A film egyik legfőbb pozitívuma az audiovizualitása, melyen bizony meglátszik a mintegy 200 millió dolláros költségvetés. A látványvilág szemet gyönyörködtető, legyen szó akár színes-szagos képekről, pl. repülő vikinghajó, űrdelfinek, az istenek városa, akár a Gorr világában játszódó éjsötét jelenetekről. A szórakoztató muzsikáról ezúttal a Guns N' Roses gondoskodik, ami remek hangulatot csinál egy-egy akciójelenet alatt.

A látvány-és hangzásvilágért már megéri beülni a filmre, azonban ez mindez nem kárpótol azért, hogy totális bohócot csináltak Thorból. A humor színvonaláról pedig jól árulkodik az a tény, hogy a legviccesebb jeleneteket fura hangon üvöltő kecskéknek köszönhetjük. (Bár felvetődik a kérdés, hogy Taika Waititi mégis melyik bolygón él, hogy nem tudja, milyen hangot adnak a kecskék? Tudniillik: nem ilyet.) Thor ingadozó jelleme megkérdőjelezi a történet lezárását, hiszen az epilógusban már egy merőben új Thort látunk, mint aki a játékidő nagy részében volt, viszont átmenet nincs. Egyik pillanatról másikra változik egy hatalmasat, különösebb magyarázat nélkül.

Ez a fajta bohóckodás a Jojo nyuszinál anno működött, ahol egy tízéves fiú szemszögéből láttuk a náci Németország bukását. De Thor gyerekké degradálása már nem működik, pláne nem Keneth Branagh, Joss Whedon vagy a Russo-testvérek Thor-ábrázolása után.

Taika Waititi mozija tehát hatalmas blődségek habos-babos, színes csokorba szedett tárháza, ami Thor-filmenek komolytalan és unalmas, Marvel-filmnek semmitmondó, mert a stáblistás jelenet kivételével nem viszi semerre az MCU történéseit, szuperhőstörténetnek infantilis, nyári blockbusternek pedig talán szódával elmegy, de csak akkor, ha nem vagyunk képben a sztori képregényváltozatával.

Innentől kezdve pedig csak remélni lehet, hogy Taika Waititi-t többé nem engedik Marvel-film közelébe.