Képzeljünk el egy olyan világot, ahol rosszindulatú előítéletektől és prűd képmutatástól mentesen élhetik meg a fiatalok az ébredő szexualitásukat, majd annak következményeit egy támogató mozaikcsalád szerető gondoskodásában vállalják. Ez már első olvasatra is túlzottan idealizált helyzetnek tűnik, és talán az is. Szerencsére ez a film nem (csak) erről szól.
A leányanyák helyzete a történelem során sosem volt könnyű. A társadalom hozzáállása azonban napjainkra már sokat változott, az emberek megértőbbek és elfogadóbbak lettek a házasságon kívüli kapcsolatokkal, családokkal. Ettől persze -–családtervezés terén – nem lesz kisebb a felelőssége a szülőknek és a tizenéveseknek, sőt! Azonban az ítélkezés helyett már idejekorán fel kell készíteni a gyerekeket a konstruktív életvezetésre, hogy a későbbiekben hasznos tagjai legyenek a társadalomnak, képesek legyenek – önmaguk fejlesztésével – az önálló életre, és ebben a családtervezésnek is kiemelt szerepet kell(ene) szánni. És itt jön a képbe az iskolának és a pedagógusoknak a felelőssége.
A film témájához visszakanyarodva, tudatosítani kell a gyerekekben, hogy adott életszakaszukban – testi és lelki értelemben – mire állnak készen, és mire nem. Tizenévesen szülővé válni pedig túlságosan is nagy teher lehet annak, aki még nem érett meg erre a szerepre. Nick Hornby Betoncsók című regényében – a rá jellemző finom humorral, de a témához illő komolysággal – nagyszerűen ábrázolja egy fiú szemszögéből a váratlan szülővé válás nehézségeit. A Juno című film pedig egy lány nézőpontjából tárja elénk mindezt.
De nézzük, milyen krízist mutat be a film, és milyen lehetséges megoldást kínál erre az élethelyzetre! Juno (Elliot – akkor még Ellen – Page) átlagos gimnazista lány, egy a sok közül. Úgy él, mint kortársai többsége. Egy napon azonban elveszíti a fejét, és a barátjával átlépik a határt. Egyetlen meggondolatlan cselekmény. Egyetlen felelőtlen pillanat az életében olyan bonyodalmakat indít el, amelyek következtében kénytelen lesz alaposan átgondolni a helyzetét, a jövőjét, és olyan döntést hozni, amely egy érett felnőtthöz is méltó lenne.
A film nagy hangsúlyt fektet a kortársakkal és a családdal való kapcsolatokra. Juno ezen a téren szerencsés. Barátnőjével őszintén megbeszélheti az állapotát, aggályait, és együtt próbálnak megoldást találni a „bajra”. Édesapja és mostohaanyja pedig – talán életszerűtlenül is túlzó – megértéssel viszonyulnak lányuk „nagy bejelentéséhez”.
Kezdetben kézenfekvő lehetőségnek tűnik a napjainkban sok vitát kiváltó terhességmegszakítás, ami elsőként felötlik a lányokban. A film egyértelműen kiáll az abortusz ellen, egyrészt az erre specializálódott klinikák nyomasztó ábrázolásával, továbbá egy, az élet mellett demonstráló diáklánnyal, másrészt azzal, hogy Juno a korához képest éretten áll a témához, és alternatívákat keres. Így merül fel az adoptáció gondolata. A lány – vállalva a testében lezajló változásokat és a várható körülményeket – úgy dönt, hogy megszüli és örökbeadja a gyereket.
Ezen a ponton érdemes egy kicsit megállni, mert a film azt is kimondja, hogy az iskolai „egészségnevelés” miért is fordul kudarcba. A lányok üres definíciókat kapnak, szituációs gyakorlatok, esettanulmányok helyett – passzív befogadóként – puszta elméletet tanulnak, amit nem sokra tartanak, okkal. (Itt pedig rögtön eszembe jutott a 25 évvel ezelőtti hazai helyzet, amikor a fáradt, kiégett védőnő egy erre kijelölt rendhagyó osztályfőnöki órán 40 perc alatt ledarálta a kötelezőt. Nem tudom, hogy napjainkban hogyan állunk ezzel, talán a Hat hét című film képes lesz bemutatni az aktuális hazai állapotot.)
A film zenei anyaga tökéletesen illeszkedik Juno testi és lelki változásaihoz. Vagány alter számok festik alá az összes fontos jelenetet, hozzájárulva a hangulat ingadozásokhoz, amelyek a főszereplőt kísérik. A biológiai óra ketyegését pedig az évszakok változásaival hangsúlyozzák az alkotók. Tökéletes az összhang a zene, a képek és a színészek játéka között.
A főszereplő Elliot (akkor még Ellen) Page tökéletes átéléssel, magabiztosan alakítja az állapotos gimnazista lányt. J. K. Simmons megértő és elfogadó apafigurája szintén hálás szerepnek bizonyul. Jennifer Garner és Jason Bateman párosa – az adoptáló szülők – szintén egy fontos élethelyzetet mutat be, rajtuk keresztül láthatjuk, hogy a tartós kapcsolatban élő, érett, felnőtt emberek életében mit is jelent a család bővülése, hogyan élik meg a szülői szereppel járó felelősséget, milyen kételyek merülhetnek fel saját alkalmasságukat illetően.
Ez a film igazából – a kamaszkortól kezdődően – bármely korosztályt képes megszólítani, hiszen olyan élethelyzetet mutat be, amely a különböző generációk felfogásától, embertársaink eltérő világnézetétől, vallásától függően még napjainkban is megosztja a társadalmat, bizonyos esetekben előítéleteket gerjeszt, viszont a bemutatott lehetőség a nézőt gondolkodásra és állásfoglalásra – esetleg korábbi nézeteinek felülvizsgálatára – készteti.
78 Juno (2007)
Juno (Elliot Page) egy helyes, okos tinilány, aki egy túl jól sikerült randi után azzal szembesül, hogy teherbe esett Bleekertől (Michael Cera). Juno barátnője segítségével... több»
Szereplők: Jennifer Garner, J.K. Simmons, Elliot Page, Jason Bateman, Allison Janney
