Nekem így is színekkel teli film volt.

2023.03.02 18:22 Interfectorem Sabnock Olvasottság: 104x

3

Rejtő Jenőt sokak szerint nem lehet filmre vinni. Azért szerencsére már többen megpróbálták, de amíg Bujtor Istvánnak sajnos nem sikerült A három testőr Afrikában-t jól adaptálni, addig Palásthy György meglepően jól dolgozta fel a Vesztegzár a Grand Hotelben című könyvet, csak ez már jó régen volt, és ha nem is merült feledésbe, de nem is esik túl sok szó róla.

Én sem vágtam volna bele a megtekintésébe, ha az egyik ismerősöm nem biztosít arról, hogy ez egy jó film, még ennyi év után is jókat lehet nevetni rajta. És valóban: egy remek és aranyos kis vígjáték, amelyben hemzsegnek a viccesebbnél viccesebb jelenteket, sőt a legkisebb szerepekben is zseniális színészeket láthatunk, és ráadásul ez egy hamisítatlan, igazi időutazás a hatvanas évekbe.

Túl régen olvastam már ahhoz a könyvet, hogy hirtelen el tudjam dönteni, mennyire tértek el az alkotók az eredeti történettől, de a végeredmény egy rendkívül szórakoztató film, amelyben egyáltalán nem, vagy csak nyomokban fedezhető fel a jellegzetes Rejtő-stílus. Sodró lendületű kis semmiség, amely még ma is fel tud dobni egy unalmas és esős hétvégi estét. Szerethető darab, amely nem rengeti meg igaz a világot, de a játékidőre elfeledteti velünk minden gondunkat és bajunkat, ami nem kis fegyvertény egy ilyen régen készült vígjátéktól.

Nézzük:

Csütörtök volt 1963-ban. A Dél-tengeri Kis-Lagonda szigeten, az előkelő Grand Hotelben szigorúan titkos diplomáciai tárgyalások folynak egy olajkincs kiaknázásáról.

Azonban a rendkívül gondosan előkészített folyamatokba nem kis hiba csúszik, amikor kiderül, hogy bubópestisben szenved az az ember, akinek a tulajdonában az a titkos füzet van, amelyben minden információ megtalálható az olajmezőkről, amelynek következtében vesztegzárat vezetnek be a Grand Hotelben, ahová időközben egy hívatlan vendég érkezik pizsamában, és hirtelen az egyre bonyolultabbá váló események kellős közepén találja magát.

Namármost.

Márkus László hangján nőttem fel (Kukori és Kotkoda, Bárány Boldizsár, Hugó, a víziló, Frédi és Béni stb.), filmen azonban kevesebbet (pl. Defekt) volt szerencsém hozzá, ezért kellőképpen és hamisítatlanul rá tudtam csodálkozni, hogy milyen kiváló színész volt, akárcsak mindegyik más kollégája, aki előfordult ebben a filmben.

Garas Dezső, Szendrő József, Rátonyi Róbert (aki nem csak az operett műfajában tudott emlékezetes alakítást nyújtani, ahogyan ebben a filmben is bizonyította), Rajz János, Kibédi Ervin, Krencsey Marianne, Ascher Oszkár, Pándy Lajos, Peti Sándor, Váradi Hédi, Kautzky József, és természetesen Alfonzó, és érdekes (vagy nem is annyira) módon mindannyian halálosan komolyan vették a szórakoztatást ebben a remek kis vígjátékban.

Sinkovits Imre néhány mondatos kellemes narrációja megadja a film hangulatát, amely olyan laza, mint egy nyáresti kis parti, és pont annyi benne a finom geg, hogy még úgy érezzük, egy Rejtő-történetben esünk-kelünk, és próbáljuk kibogozni az egyre összekuszáltabb szálakat.

Van itt minden, pizsamás ügyvédtől kezdve nem éppen éles eszű, de annál jobb szisztémával rendelkező gengszterpáros, a Grand Hotel hírnevére mindenek felett vigyázó igazgató, sötét lelkű diplomaták, szerelem, erotika, félreértés, bűn és erény, és persze a mindig a helyzet magaslatán álló rendőrség, amely minden körülmények között fenn tudja tartani a rendet (vagy éppen nem). Azt ugyan egy idő után már nem tudjuk követni, hogyan is jutunk odáig, hogy a diplomáciai tárgyalásokat egy zseniális beszélőkével megáldott ügyvéd és egy amúgy nagyon szimpatikus gengszterpáros triója bonyolítsa le, de mivel a magas tárgyaló felek rendkívül viccesen vezetik elő a nem éppen szabályos formában folyó egyeztetéseket, ez nem teljesen mindegy?

A főszereplőkön túl a különböző rendű és rangú szállóvendégek, valamint a kissé furcsa személyzet tagjai is erősen próbára teszik a rekeszizmainkat, miközben mindegyikük jellemének legmélyén tanyázó tragikumot is megfigyelhetjük, és ez az igazán jó vígjátékok védjegye.

Fekete-fehérben készült a film, de a kiváló operatőri és színészi munkának köszönhetően még ma is nagyon autentikusak a jelenetek, tényleg olyan érzésünk van, mintha egy Rejtő-regényt olvasnánk, vagy észre sem vesszük, hogy nem színes a film maga.

Egyetlen másodpercre sem veszik magukat komolyan a szereplők, olyan abszurd humora van ennek a vicces alkotásnak, amely igazi unikum a műfajban. Sajnos pont a végére fogy ki egy picit a szufla az amúgy nagyon is eseménydús történetből, az igazi nagy tűzijáték (vagy a hatása) elmarad az utolsó jelenetekben, de ettől eltekintve mindvégig fenn tudja tartani a néző érdeklődését a film.

Emlékezetes poénok sorozata köti gúzsba a gyanútlan nézőt, az én egyik kedvencem az, amikor a rendőrfőnök kilövi az egyik csövet, amelynek eredményeként vízsugár ömlik szegény zenekar fejére, majd a Garas Dezső által játszott gengszter unott arccal céloz, lő, és elállítja a zuhatagot, majd odaint a rendőrfőnöknek, hogy folytathatja a mondanivalóját.

De az sem utolsó geg, amikor Szendrő József folyamatosan csapkodja lefelé a felé rohanó szállóvendégeket, gyanús, nem gyanús szöveg kíséretében, vagy Garas Dezső halálosan komoly arccal egy pálcikafigurát rajzol Márkus Lászlónak, miközben azt a látszatot kelti, hogy a nagyon titkos tárgyalás szempontjából hihetetlenül fontos információt nyújt át neki.

Önfeledt szórakozás ez a film, értelme nem sok van, de annál többet lehet rajta nevetni, vagyis kár lenne kihagyni az életünkből.

Ne azon túráztassuk magunkat, hogy mennyit változtattak az alkotók az eredeti regényen, ez egy másik műfaj, és a rejtői alapokon egy rendkívül szórakoztató, és hihetetlenül pezsgő vígjátékot hoztak össze nekünk, amely sok-sok évvel a forgatás után is heveny nevetőgörcsöt tud okozni, amit nem sok mostanában készült alkotás mondhat el magáról.

Ja, és teszi ezt alpári szöveg és felesleges káromkodások nélkül!

Hangulatos és aranyos kis darab, kiváló színészi alakításokkal, kellemes meglepetést és felhőtlen kikapcsolódást tud nyújtani még ma is a nézőjének.

Gyerünk!

Én már itt vagyok a fotelemben.