Anno a nagy klasszikusok a nyolcvanas években hordozták ezeket a jegyeket, mint néha jelen filmünk. Brett Simmons elkapta a ritmust, bár azért túlzásokba sem szeretnék esni.
Na oké, de nézzük a mozit!
Persze, ha egy mód van rá, én speciel nem szeretnék egy elhagyatott vidéken, egy szimpatikusnak nem éppen mondható, furán susogó kukoricatáblában eltévedni, főleg hogy a sorok között már magukban is elég félelmetes madárijesztők tűnnek fel – nemhogy ezek a szalmaizék még az életemre is törjenek!
Ebből a felvezetésből már kiderülhetett számotokra, hogy az After Dark saját gyártású filmjében nem éppen az Ózban megismert, aranyos és kedves, kvázi csak egy kis észre áhítozó pozitív karakterrel találkozhatunk. (Haha!)
Sztori:
Pár fiatal unatkozik, és kocsiba pattan (nyilván valami izgis szünidei program van a dologban, vagy valami hasonló), majd valahol egy Isten háta mögötti kukoricaföldön megállásra kényszerülnek, ugyanis erőteljesen szuicid hajlamú varjak a szélvédőjüket pécézték ki maguknak.
Mivel a verda teljesen tropára ment, kézenfekvőnek látszik magukat a kukoricáson keresztül átverekedni (hol máshol?), és a közeli farmról segítséget kérni, így el is indul két, egymásnak teljesen ellentmondó karakter, Chris (C. J. Thomason) és Brian (Wes Chatham), akik az elhagyatott farmon aztán különös dolgokra bukkannak. Többek között egyik eltűnt haverjukra, aki eszeveszetten maszkot varr magának, de mintha kissé bezombult volna szegény srác, nem lát, nem hall.
Közben a kocsinál maradt lány, Bunny (Kali Cook) és a kocsi sofőrje egy darabig békésen cigizget, majd a vörös hölgyemény felfedez egy igen „emberszerű” madárijesztőt, amitől teljesen beparázik, és uzsgyi be a kukoricásba, a sofőr meg persze utána. Így aztán meg is van az első áldozat. Fiataljaink egyre-másra kezdenek ritkulni a kukoricásban garázdálkodó és onnét ki nem jövő vérszomjas és gyilkos madárijesztők által, míg egyesek látomásokat vélnek látni a ház régebbi lakóiról.
Még jó, hogy az egyetlen kivezető út a szalmalényeken keresztül vezet! Teljesen megnyugtató.
A film végére persze körvonalazódik a megoldás, direkt nem lövöm le a poént, viszont annyit elárulhatok, hogy jó dolog, ha kéznél van egy sakk! Ugye, milyen vicces?
Na szóval.
Konklúzió?
Viszonylag kellemeset csalódtam ebben az IMDB által erősen közepesre értékelt filmbe, ugyanis a kukoricaföldön (vagy tökmindegy, hol, csak bunkófalván) való ezerszer lerágott totális eltévedés szinte már annyira bevett közhelynek számít, hogy általában nem is igen fárasztják magukat a film készítői, és az egészet megoldják pár, texasi família után szabadon felhasználható pszichopata táj-gyilkossal, esetleg torzonborz, erdő-szülte, véglények szintjét produkáló mutánssal, földből kimászó gnómokkal, biológiai hulladékkal, ami, valljuk be, a könnyebb út.
Husk esetében ez szerencsére nem így történt. Hunyjunk szemet a fiatal és cool főszereplők nagyon gyenge jellemrajza meg a teljesen általános túlélős klisék felett, mert ez utóbbi kötelező és szinte kihagyhatatlan elem, ezeket leszámítva viszont a hangulat az, ami engem speciel megfogott. A misztikusan, és ijesztően megelevenedő madárijesztők számomra kisgyerekkortól fogva mindig is egyet jelentettek a hátborzongató fogalmával, elszigetelt környezetben pedig ez a brutális, paráztatós atmoszférateremtés egész jól működik.
Szintén tetszett, hogy a szalmabábuk rejtélyét sikerült némileg felturbózni (konkrétan a sakkszerű-módszerre gondolok), ezáltal új színezettel bővült az átlagos film végi menekülős rész, de a végkifejletet is teljesen korrektnek találom. Egyedül talán a túl sokat mutatott varjak szerepére nem derült fény – nyilván konkrét jelentés nélküli, misztikus látványelemnek szánták (és jól is mutattak) –, bár én simán hajlok azon magyarázat felé, miszerint ők a madárijesztők segítőtársai, ha úgy tetszik kémjei, de lehet, hogy már megint túl Stephen Kinget olvastam.
Ami éppenséggel szerintem a javamra válik.
A fotelem?
Nem eladó!
Már megint?