Újjászületés

2022.01.01 17:14 Artemisia Olvasottság: 531x

9

22 évvel az első rész bemutatása után megkapta a 4. felvonást a Mátrix-franchise. A Wachowski testvérek a kultuszfilmmé avanzsált első filmmel forradalmasították a sci-fi műfaját, és örökre megváltoztatták a virtuális valóságról alkotott képünket. A Mátrix eredetiségével, intellektuális mélységével, dinamikus akciószcénáival és úttörő képi technológiájával stlítust teremtett és bebetonozta magát a filmklasszikusok közé. A hirtelen jött, mindent elsöprő siker gyors egymásutánban 2 folytatást eredményezett, az azonos évben megjelent, vegyes minőségű Újratöltvét és Forradalmakat. Nézők és kritikusok egyetértenek abban, hogy egyik folytatás sem ért fel az első rész zsenijéhez, viszont az vitathatatlan, hogy a három rész együtt alkot egy trilógiát, hiszen a folytatások szélesítették a Mátrix-univerzumot, és az első részben útjára indított történet a Forradalmakban kerül lezárásra. Annak fényében, hogy Neo beteljesítette küldetését, és a széria két évtizedig pihent, sok volt a kérdőjel, amikor Lana Wachowski bejelentette új projektjét, a Mátrix 4-et. Mi újat tud még mondani a Mátrix világáról? Milyen pluszt tud még hozzátenni az egyszer már lezárt történethez? Milyen formában fog visszatérni Neo és Trinity? Van-e egyáltalán értelme feltámasztani őket? És 2021 decemberében végre megérkezett a Feltámadások, és nem kell tovább találgatnunk.

Az első bő 1 óra gyakorlatilag rebootálja az első filmet, ugyanúgy a Thomas Andersonként élő Neo ébredéstörténetét mutatja be. A heckerkedés helyett ezúttal játékfejlesztéssel foglalkozó (a Mátrix nevű videójáték 3 szériáját készítette el; ez is egyike a film néhol kínossá váló önreflexív utalásainak) Thomas Anderson ismét nem érzi valódinak az életét, és az igazságot kutatja. Közben 60 évvel a zioni hősök győzelme és Neo áldozata után a Ziont felváltó, békésebb és élhetőbb Io felszabadult csapatai a legendává váló Neo újabb megtestesülése után kutatnak a Mátrixban, mely egy újabb verziójára frissült és jó néhány játékszabálya megváltozott. A hosszúra nyúlt expozíció azonban nem tartalmaz elég újító ötletet, zömében önismétlésből áll. Ahogyan a cselekmény tovabbi kifolyása is más irányba tart, mint amit egy Mátrix-filmtől elvárna az ember.

A történések fő mozgatórugója Trinity és az ő felszabadítása. Neo és Trinity szerelme mindig is szerves, központi részét alkotta a Mátrixnak, így az, hogy a kettejük közötti kötelék köré húzták fel a sztorit, alighanem a film legműködőképesebb eleme. Emellett rengeteg visszautalással és komplett jelenetek átemelésével is rájátszanak a nosztalgiafaktorra, ami szintén kellemes pillanatokat nyújt, mindazonáltal koppintásízt is kölcsönöz. A Mátrixban játszódó jeleneteket mindig zöldes szűrő jelezte, ami film egyik védjegye volt, most azonban ez hiányzik. Akciójelentekből az előző filmekhez és a játékidőhöz mérten is kevesebb jutott. Bár stílusuk és koreográfiájuk megidézi a korábbi filmeket, de mátrixos léptékkel mérve igazán jónak csak a finálé mondható. Ott is ráerősítenek a nosztalgiára és van motoros száguldás, tetőn való lövöldözés, robbanások, helikopterek és persze repülés, valamint a hosszú bőrkabátok és a napszemüvegek is visszaköszönnek.

Filozófiájában és gondolatiságában viszont teljesen elvérzik a film, semmi újító gondolat nem hangzik el benne.

Karakterek terén régi és új arcok, nagyszerű és középszerű alakítások váltják egymást. Neo és Trinity szerepe elképzelhetetlen lenne Keanu Reeves és Carrie-Anne Moss nélkül, akik mindketten brillíroznak a szerepükben. Bár Reeves ezúttal kicsit háttérbe szorult, de amit a forgatókönyv kiszabott rá, azt tökéletesen és maradéktalanul teljesíti. Trinity szerepe felértékelődik az előzőekhez képest, Carrie-Anne Moss pedig soha nagyobb beleéléssel nem alakította a karaktert. A két színész közötti kémia bámulatosan működik, mit sem csorbított rajta az elmúlt 22 év.

A széria másik ikonikus arca mellettük Morpheus volt, Laurence Fishburne megismételhetetlen alakításában. Yahya Abdul-Mateen II megpróbált némi vérfrissítést vinni a karakterbe, de nem igazán járt sikerrel. Az új, fiatalabb Morpheus kevésbé karizmatikus, kevésbé vezéregyéniség, kevésbé eredeti. Ráadásul kérdések is maradnak körülette, pl. egy jelenetben azt mondja, hogy ő Morpheus és Smith ügynök egyesült megtestesülése, de később színre lép Smith ügynök új testben.

Apropó Smith ügynök: Hugo Weaving neve és arca természetesen összeforrt Smith ügynök karakterével, tekintélyes, fenyegető kisugárzásával. Ezt az imázst rombolja módszeresen Jonathan Groff alakítása, aki bár tehetséges színész és nyomokban tartalmaz egyet s mást Smith hűvös nyugalmából, rideg eleganciájából, de ez az alakítás nem az, amit látni szeretnénk ebben a szerepben.

Az ősöreg Niobé szerepében visszatér Jada Pinkett Smith, akinek alakítására nem lehet panasz, ám a Forradalmak harcos amazonját gyümölcstermesztő öregasszonyként látni némileg csalódást kelt. Az Újratöltve ikonikus szereplője, a Merovingi is megjelenik, de már csak árnyéka önmagának, és mindössze 1 jelente van. A visszahozása egyértelműen olcsó, nosztalgiára építő húzás volt.

Az új karakterek közül Neil Patrick Harris Elemzője talán a legerősebb a felhozatalban. Rajta kívül Priyanka Chopra, mint a felnőtt Sati érdemel még említést. Kár, hogy az ő karaktere nem lett eléggé kibontva, így csak elpazarolták a színésznőt.

Összességében tehát egy vegyes, megosztó élmény a Mátrix: Feltámadások. Túlzás azt mondani, hogy felesleges volt az elkészülte, viszont túlzás azt mondani, hogy indokolt. Túlzás azt mondani, hogy semmit nem tett a Mátrix-univerzumhoz, viszont túlzás azt mondani, hogy megtette a szükséges vérfrissítést. Látszik, hogy van szíve az alkotásnak, hiszen szülei halála indította a munkára Lana Wachowskit. Talán éppen ez az oka annak, hogy ami tartalmilag és formailag hiányzik a filmből, azt az érzelmek pótolják ki Noe és Trinity szerelmén keresztül.