Na végre!
Ritkán szórakozom ennyire felhőtlenül, és hiába a sok vér, én csak mosolyogtam, mert egy igazán ütős darabot találtam.
Zombik a kórházban koncepciót már láttam néhányat – legutóbb például a Mutants című kifejezetten pofás francia produkcióban.
Ezúttal egy nem éppen legális plasztikai beavatkozásoknak otthont adó klinika területén tombolnak az „aranyos” élőhalottak, és miközben szakad a hasfal és fröcsög a vér, azért arra is ügyeltek, hogy ebben a belga horror-vígjátékban a rekeszizmok se maradjanak tétlenek.
De miről is szól a fáma?
Egy pár sorban vázolnám nektek.
A kétbalkezes Michael (Bart Hollanders) a kedvenc anyósát viszi éppen egy lengyel (zug)plasztikai sebészetre, hogy sokadik alkalommal ismét megfiatalítsanak az öreg boszorkányon valamit, de ha már ott vannak, barátnője, Alison (Maaike Neuville) is befekszik egy mellkisebbítő eljárásra. Ugyanis a kis hölgyet baromira zavarja, hogy mindig a férfi tekintetek kereszttüzében találja magát, csak úgy mellesleg… (amit nem is értek, ugyebár). Miközben a műtétre készülődnek, addig a zugklinika gyógyszerkészletét titokban megcsapoló idióta alkalmazott magával viszi Michaelt, az pedig az alagsorban véletlenül elszabadít egy durván bezombult delikvenst.
Innentől pedig össze-visszaharapdálják, szó szerint falatozzák egymást a kórházi dolgozók és a páciensek, míg szerencsétlen hőseink megpróbálnak valahogy kereket oldani.
A majdnem kimondhatatlan nevű rendező, Lars Damoiseaux tényleg nagyon ráérzett a lényegre.
Egyszerre van benne jelen a zombifilmekre oly jellemző brutális gore és a „dark vomit” igencsak morbidba hajló fekete humora.
Profin kimunkált maszkok, érdekes sztori, jó színészek, és belekben dagonyázó halottak, melyek általában két lábon, alkalmanként viszont állatokhoz hasonló „four finite-digit” mozgással támadják be a szerencsétlen áldozatokat.
Ha kell, némi digitális-vérfolyammal megtámogatva, de egyébként anélkül is nézhető és korrekt, derék munkát végeztek a szakemberek.
Ezzel a brutális terrorral szemben – mintegy ténylegesen jópofa kontrasztként – áll a legváratlanabb helyzetekben fellépő „black comedy”.
Az első komoly zombi-attack során rendkívül balfék módon balfékeskedő Michael; brutál techno-zenére elkövetett zsírleszívás, amely aztán a szó szerint visszájára fordul, megharapott végtag iratmegsemmisítővel való kemény csonkolása; de a film egyetlen celeb sztárjának frissen kezelt „himbi-limbijére” mért iszonyatos (és egyben vicces) csapásokat sem lehet egykönnyen elfeledni.
Persze óhatatlanul is visszaköszönnek a zombifilmes, kissé unalmas klisék, de mindezt úgy próbálják meg beleépíteni, hogy közben hol nagyon igényesen brutális, hol pedig kifejezetten derűs pillanatok követik egymást.
A kitörő zombi vírus okát sem firtatják (minek is, ugye?) túlzottan hosszasan, viszont a főbb karakterek nem éppen az unalmasan és ingerszegényen egyoldalú amerikai módit követik.
Bevallom, hogy kicsit meglepett a film erősen drámai végkicsengése, de valahol tényleg egy hasonló húzással lehetett csak feloldani ezt a másfél órás cselekményt.
Én végig baromi jól szórakoztam, úgyhogy csak ajánlani tudom az igényes horrorfilmek, azon belül a horrorkomédiák rajongóknak.
Pattanj a foteledbe, mint én, és hajrá!
Vér, vér, vér, és zombik.
Mi kell még?
Hát az öt csillag, amit megérdemel!
