A maga nemében az egyik legjobb kamara-darab, amit láttam indiai viszonylatban, igazán nagyon eltalált mindent a rendező. Dicséret illeti, minden szempontból.
A jelenben Siddharth, a fiatalabb fiú esküvőjére készülődik a cseppnyi család, majd vált a kép, és visszautazunk 11 évet.
A történet kezdetét a tartalom leírja.
Nem árulok el nagy titkot, hogy közel sincs vége, az érzelmi hinta-palinta csak ezután kezdődik.
Nagyon tetszett Sharman Joshi érett játéka, végre felnőtt szerepet kapott (3 idiots, Rang De Basanti, Golmaal), és nem is a legkönnyebbet. Kettősük Chitrangada Singh-gel pedig igazán elbűvölő, ugyanakkor torokszorító is volt, azt a feloldhatatlan csapdát, amiben vergődtek, nagyon meggyőzően játszották el.
A másik kettős meg a szívem csücske lett, és Shabana Azmi úgy viselkedtek, mintha férj-feleség volnának a való életben is, elképesztő, hogy mennyire egy hullámhosszon mozogtak. A számukra írt dialógok a legjobbak, amiket valaha hallottam, és még a nem vicces mondatokon is szívből tudtam nevetni, ahogy előadták őket.
A leghálátlanabb szerep szegény Sanjay Surinak jutott, de ő is minden tőle telhetőt megtett, hogy ne maradjon le a kiváló négyes mögött.
Nagyon tetszett a rendező helyszínválasztása, Mauritiust úgy mutatta be, ahogyan még nem láttuk. A legkevesebbszer a tengerparton időzött, inkább megmutatta, hogy ez a sziget nemcsak strandokból áll. De jó lenne egyszer eljutni oda.
Tetszett a jelmeztervező munkája is, apró utalások voltak például, hogy Siddharth és Aaliyah miért is illenek össze, a legtöbb jelenetben hasonló szín-összeállítású ruhában voltak, nemcsak néhány más utalás figyelhető meg náluk (Casablanca DVD-lemez, mindketten tudós-alkatok stb.).
A zene szuper volt, leginkább szomorú, vagy szerelmes balladák voltak, hiszen a Sorry Bhai szinte csak a bocsánatkérésről szól. Táncok nem voltak benne (kivéve a stáblista alatt), de a helyi zenének és táncnak jutott szerep azért.
Nekem úgy tűnik, ez nagy kedvenc lesz, a párbeszédeket már az első nézéskor is vissza-vissza tekergettem.
