Az a nagy harci helyzet, hogy az eredetileg a nagy kedvencem, Michael Crichton agyából kipattant Congo című regény filmes adaptációján kívül nem láttam más, dühöngő, őrjöngő majmokkal foglalkozó horrorfilmet, így nincs viszonyítási alapon, milyennek is kellene úgy igazából lennie.
Persze ott van az eredeti A majmok bolygója a maga egy, két, három, négy, öt epizódjával, amit imádtam, a Tim Burton-féle változat és a legújabb, CGI-őrületben tobzódó trilógia, nemrégiben pedig egy szárnyas majmokról szóló idióta trash filmről is láttam egy trailert, de igazából egyik sem ugyanaz a kategória.
Ezen hiányosságokkal együtt élve vágtam bele ebbe a kutatólaboratóriumban játszódó eszement majomkodásba, mely egyúttal a single location (egyetlen helyszín) témájához kapcsolódik.
Egy kutatóintézetben a címszereplő Shakma nevű hatalmas és vad pávián agresszív viselkedése elleni szert tesztelik, amikor az állat a gazdáira támad, így gyorsan megbeszélik, hogy azonnal el kell altatni.
Főhősünknek persze nincs szíve kinyírni, így csak elkábítják az állatot.
Estére hősünk főnöke bezárja az egész komplexumot, ugyanis az intézmény belsejében egy élő szerepjátékot (mi a fene?) terveznek játszani az összes kolléga bevonásával.
Elkezdődik a bizarr kalandozás a kincsek és kódok jegyében, de nem várt akadályként az agresszív majom feltámad, és egyesével henteli le a kissé naiv és védtelen dolgozókat.
Kifejezetten érdekes koncepció, hogy egy iszonyú agresszíven viselkedő (kivételesen nem mutáns) majom legyen a rémület okozója, de amúgy tényleg nem ördögtől való dolog.
Az persze már más kérdés, hogy mennyire sikerült ez horrorisztikusra.
A különféle ügyes mutatványokra és dühöngésre betanított majom képességei szinte lehengerlőek, szóval hatalmas pacsi az idomárnak, viszont a szememben sajnos egyáltalán nem tűnik nagyon ijesztőnek vagy félelmetesnek.
Persze ízlések, és pofonok, ugyebár.
Bár Shakma egyesével esik neki áldozatai torkának és tépi fel azokat, egyszer sem láthatjuk, hogy véres lenne a pofázmánya (kivételt képez ez alól a képen is mutatott jelenet) vagy bármi más testrésze, és én ezt hibának rovom fel. Támadáskor valami macskaszerű hangot kevernek alá, ami azért elég érdekes és vicces, főleg, hogy tisztán látszik, szerencsétlen pávián meg sem szólal, a szája teljesen zárva (max. egy hasbeszélő állat).
Plusz amikor több ízben is ajtókat rángat: nehogy már egy majom egymaga be tudja törni azokat!
Persze az előre beidomított, vérszomjas jeleneteknél szintén látható, hogy teljesen nyugodt az állatka.
Nyilván ezekkel nem tudnak mit csinálni az alkotók, és ugye 1990-et írunk, a digitális technika még annyira nem volt fejlett, na meg ugye a költségvetés.
Hiánya.
Hugh Parks és Tom Logan, a film rendezői ennyi pénzt tudtak összekalapozni.
A Shakma szereplői egyébként tényleg nem sok vizet zavarnak, és talán nem spoiler, ha elárulom, hogy – nem is annyira nagy meglepetésünkre – a végén senki sem éli túl a támadásokat, még a főhős csinos kis hugicája sem.
A forgatókönyv kissé gyenge lábakon áll, és sajnos nem tud átlépni a saját árnyékát.
Viszont amikor egy-két helyen felcsendülnek a Dead Alive (Hullajó) totál jellegzetes dallamai, azon azért már én is összehúztam a szemem. Legfeljebb horror-kuriózumként ajánlhatom az edzettebb és retro-animal-slasher filmekért lelkesedő fanatikusoknak, hiszen azért nem írnám le teljesen.
Roddy McDowall, Amanda Wyss, a gyönyörű Ari Meyers és a karizmatikus Christopher Atkins…
Na, ők sem dobtak a színvonalon!
1990…
Pedig jó kis év volt.
47 Shakma (1990)
Egy elbaltázott kísérlet után Shakmából, az egyébként szelíd páviánból egy agresszív gyilkológépezet válik. A laboratórium összes dolgozója veszélyben van...
Szereplők: Christopher Atkins, Roddy McDowall, Amanda Wyss, Ari Meyers, Robb Edward Morris
