A Mickey Spillane által kreált Mike Hammer-történetek ugyan szinte ordítanak a megfilmesítés után, azonban elég kevés jól sikerült filmváltozatba futhat bele az egyszeri filmnéző. Sajnos ez is egy elég gyenge feldolgozás lett (egyébként Egyszemélyes esküdtszék címen is ismert, már amennyire), amely néhol már szinte önmaga paródiájába csap át, nem kis részben a főszereplőnek köszönhetően. A készítők talán legnagyobb hibája az volt, hogy megpróbáltak a 80-as évek tömegízlésére "áthangolni" egy eredetileg 1946-ban íródott krimit, és valami nagy bugyutaságot hoztak ki belőle.
Mike Hammer (Armand Assante kissé geil alakításában) egy barátja halálának ügyében kezd nyomozni, de a látszólag egyszerű – szokás szerint – egyre bonyolultabbá válik az idő múlásával. Az akció viszonylag kevés, leginkább a főhősünk ide-oda mászkálását követhetjük nyomon laposabbnál laposabb jelenetek és párbeszédek során. Az emberek persze halomra hullanak körülötte, csak hát önmagában véve ettől még nem lesz jó a film. Még a néhol kivillanó női mellektől sem (noha Barbara Carrerának nem kellett szégyenkeznie az alakja miatt).
Az alkotóknak sikerült egy túlságosan elnyújtott, lagymatag krimit kihozniuk ebből a történetből, ráadásul sokáig nem is igazán lehet tudni, hogy ki kicsoda, és hogy ki kivel van. Erőltetetten belegyömöszöltek mindenféle marhaságot a sztoriba a vietnami háborútól kezdve a drogokkal kísérletező, fegyvercsempészettel is foglalkozó CIA-ig, és azzal próbálták misztikussá tenni az egészet, hogy bárgyú ötleteket sorakoztattak fel (pl. nem derül ki, hogy kik azok, akik megbízták Romero ezredest, és hogy mivel is bízták meg, illetve a film folyamán többször is szóba kerül Hammer meggyilkolt barátjának jelleme, de folyamatosan csak utalnak arra, hogy nem olyan ember volt, mint amilyennek Hammer hitte).
Az egész filmnek van valami Zs-kategóriás hangulata, s bár talán próbálták megidézni az anno botránykönyvnek számító regény erőszakos hangulatát, a brutális jelenetek, valamint a tömény erotika nem igazán segítenek. Voltaképpen egész végig nem éreztem azt, hogy egy neo-noirt néznék, valahogyan hiányzott belőle valami plusz, ami igazán sötétté és nyomasztóvá varázsolta volna ezt az alkotást. Noha volt itt minden a megzsarolható rendőröktől kezdve a szexuális együttléteket lefilmező "klinikán" át egy pszichopata gyilkosig, számomra mégis kissé széteső maradt a történet, nem igazán tudtam beleélni magam ebbe a világba, de őszintén bevallom, hogy még izgulni sem tudtam.
Nyilván nem egy Dosztojevszkiji mélységekbe lehatoló művet vártam, de ez így roppant felszínes maradt, nulla jellemábrázolással. Ami pedig a leginkább irritált, az az volt, hogy Assante itt egy néha nyálas laza gyereket formált meg, így a film megpróbálta elhitetni a nézőkkel, hogy ez a fajta pökhendi viselkedés leolvasztja a nőkről a bugyit (bár fene tudja, tán még igaz is...). Ez a megjátszott macsóság azonban csak ártott a karakternek és a filmnek is, s az időnként elszórt, humorosnak szánt jelenetek is inkább csak szánalmat ébreszthettek a nézőben.
Összességében véve ez sajnos csak egy feledhető kísérlet maradt a Mike Hammer-történetek megfilmesítése terén, túl hosszúra nyújtották az egészet, ráadásul egy kissé kusza történettel és faék egyszerűségű figurákkal. Nem is igazán tudnám ajánlani senkinek, hogy két órát szenteljen erre a filmre az életéből, még akkor sem, ha akad benne néhány jobban sikerült jelenet is.
