Végeredményben egy konvencionális észak-amerikai zsánerfilmről van szó, tele a műfajra jellemző sajátosságokkal. Ugyanakkor egy igazán szórakoztató film, nem mellesleg tele drámai töltettel, erkölcsi tanulságokkal. Érdekesség (volt akkor), hogy Mel Gibson a mozifilm rendezője, ami a modern filmgyártásban akkor valahogy kezdett bevett szokássá válni. Vagyis hogy egy valódi filmsztár mind a főszerepet, s a történet vászonra vitelének nem kis kihívásait is magáénak tudhatja.
A műfaji kereteken belül végtére is egy jól összeillesztett mozi. Témája súlyosnak tűnik, de voltaképp egy személyes drámának a közösségre gyakorolt hatásait dolgozza fel, s azt a mozzanatot, hogyan talál egymásra két lélek a maguk útvesztőin. A titokzatos alak – McLeod – a valaha tekintélyes pedagógus száműzetésével egy hamisítatlan mítoszt épített fel maga köré, amiről gyakorlatilag nem is tud. Gyönyörűséges kilátásra tekintő tóparti háza valóságos kísértetkastély benyomását szolgáltatja a megannyi kiskölyök képzeletében. A mendemondák és pletykák kártékony világa a sarki borbélytól egészen a Harvardon oktató tanárig mindenkit magával csábít. Az évek során sötétlő gombolyaggá gyúrt história mégis egy már mindent megbánt, hús-vér ember lelkét teszi örökös fogollyá. Mígnem – hasonlóan egy tanulságos népmeséhez – Charles, a félszeg, visszahúzódó, többé-kevésbé apjával megélt, homályos emlékeiben sodródó kamasz egy új lehetőséget kínál számára. Így válik a tanítvány és a tanár kapcsolata bensőséges barátsággá.
A rendező nem is hagy kétséget afelől, hogy az átlag középpolgár habitusa és társadalmi attitűdje elkeserítően rideg. Az egyetlen férfi oldalán megmaradni képtelen (ennek abszurditására egy komikus képsor még tesz apró utalást a film végén), többgyermekes anyának – az átlag külső szemlélő számára – a társadalmi nimbusza megingathatatlan. Még akkor is, ha mindez erősen elgondolkodtató. Hasonlóan, ahogyan a szürke mindennapokba belefeledkezett kisember – végletekig kiegyensúlyozott és unalmas létével. A sorba beállt, e sajátos kultúra által olykor keskenyebb, máskor szélesebb korlátai mögül ki nem lógó átlagember benső értékrendjének abnormalitásai észrevehetetlenek. Mindezek biztos tudatában a morális intaktság gőgjével igazán semmiség a másik ember lelkét bármikor földig rombolni.
A megbocsáthatatlanság és az el nem feledés, a gyanakvó pillantások, az örök életen át a félreeső pusmogások torz tükröt tartanak az evangéliumi élettanítást magáénak tudó keresztény ember előtt. Mindez azonban jórészt csupán a néző számára egy elvárt erkölcsi elégtétel, hiszen ő tudja az igazságot. De más – főszereplőinken kívül – nem. S így afféle ihletett megigazulást kapunk, mely minden kíváncsi tekintettől mentes, de amelynek ennek ellenére kozmikus mélysége van.
