Ez volt a legeslegelső Star Trek-epizód, amit az amerikai közönség látott, bár gyártás szerint ez már a hatodiknak számít. A stúdió semmit nem bízott a véletlenre, és szándékosan nem az elkészülés sorrendjében mutatta be az Enterprise csillaghajó kalandjait; úgy érezték, ez az epizód a legalkalmasabb arra, hogy a nézők megismerkedjenek Kirk kapitány, a vulkáni tudományos tiszt, Spock és a hajóorvos, dr. McCoy karakterével, valamint a legénység fontosabb tagjaival (pl. Uhura, Sulu, Rand).
A döntésben az is közrejátszott, hogy az epizódot jegyző George Clayton Johnson a korszak egyik legnépszerűbb amerikai sorozatának, az Alkonyzónának volt az állandó írója, ez a rész pedig tökéletesen hozza annak misztikus-horrorisztikus stílusát, ráadásul western-elemek is jócskán akadnak benne.
Sok rajongó nem tartja ezt egy jó első résznek, a már említett Alkonyzónás stílus és a lehangoló befejezés miatt. Én ezzel annyira nem értek egyet. Bár Kirkék lassúsága és bénázása a rejtély felgöngyölítésében eléggé zavaró számomra (végül is összesen csak két emberre kéne figyelniük egy egész bolygón), az epizód kulcsszereplői mégsem ők, hanem Crater professzor, akinek karaktere olyan, mintha egy görög tragédiából lépett volna elő, és izgalmas kérdéseket vet fel. Tényleg létezik olyan erős ragaszkodás egy másik emberhez, hogy annak a szeretett embernek akár a puszta illúziójával is beérjük? Meddig vagyunk képesek elmenni, hogy fenntartsuk ezt az illúziót? Szerintem az ilyen kérdések miatt érdemes filmeket nézni.
