Lélekvándorlás

2023.11.14 10:36 kabel Olvasottság: 108x

0

A La chimera egy túlnyújtott, személyes dráma, rengeteg érdekes, de sajnos alulfejlesztett történeti szállal. Főszereplőnk, Arthur, egy csavargó, de különleges képességgel bír. Természetfeletti módon képes arra, hogy megtaláljon sírokat, hogy azt sírfosztó cimboráival után kifossza, és kincseit eladja. Történetünk karakterfejlődését és identitásbeli változását mutatja be, ahogy Arthur szép lassan rájön, hogy amit tesz, nincs összhangban a világgal.

Az olasz neorealizmus nagyon erősen átüt a film szinte minden jelenetében. A depresszív világkép, az elmúlás, a céltalan és végtelen kiút keresés a nem túl metaforikus kriptákból egy erős képi világot és hangulatot kölcsönöz. A szereplők a társadalom szélén élnek, és mind saját céljaikat követik, bele se gondolva tevékenységük moralitásába. A maguk módján mindegyik önző és negatív, és a film egy pontján látjuk, hogy ugyanez kihat a társadalom gazdagabb rétegére is.

Sok szó esik a tárgyak szellemi értékéről és lelkéről, hisz szereplőink pont ezektől fosztják meg a sírokat, ám ezek pénzé tétele nem teszi egyikőjüket sem boldoggá hosszú távon. A világ azonban nem mentes a jótól, és főszereplőnk is sokoldalú, de mind tudjuk, egy ilyen jellegű olasz film hogy végződik, lássuk be. Sokat beszélek a film hangulatáról, mert nagyon másról nem is lehet, a film inkonzisztens tempója és gyenge történetmesélése miatt. Történetünk első harmadában olyan kevés dolog történik, hogy tényleg koncentrálni kell az ébren maradásra. A film második felében indul be igazán a cselekmény, és amint megtudjuk, főhősünk mit csinál, és végre célokat kapnak szereplők, a sztori izgalmassá válik. Egy ideig. Aztán újra elkezd ugrálni a tempó, és a történeti pontok szórása is megnő. A filmet leginkább a század középi olasz filmek szerelmeseinek ajánlom, de abból is inkább a depresszívebb alkotások kedvelőinek.