Ritwik Kumar Ghatak 1925. november 4-én született a kelet-bengáliai Dakka (ma Banglades része) városában, egy jómódú tisztviselő kilencedik, legkisebb gyermekeként. Családjával együtt Kalkuttába költözött, nem sokkal azelőtt, hogy a kelet-bengáliai menekültek milliói a városba özönlöttek, az 1943-as szörnyű éhínség és India kettészakadása (1946) elől. Munkáinak meghatározó élménye volt e menekültáradattal való azonosulás.
Bátyja, Manish Ghatak a Kallol irodalmi csoport hagyományaihoz kötődő ismert író volt. Ritwik tizenévesen egy textilgyárban kezdett dolgozni, és ebből meríthetett amikor első novelláit írta. Később a színpad kedvéért felhagyott a szépirodalommal - mondván, az "csak egy maroknyi emberhez juthat el" -, belépett az Indiai Népi Színházi Szövetségbe (IPTA), és olyan korszakalkotó előadásokon vett részt, mint Bijon Bhattacharya 1943-as éhínséget ábrázoló Nabanna című színpadi dokumentumjátéka. Maga is írt és rendezett darabokat, szerepelt a színpadon is, Brechtet és Gogolt lefordította bengálira, mielőtt színészként és a rendező munkatársaként a filmvásznon is bemutatkozott Nemai Ghosh Chinnamul (1950) című alkotásában.
A Chinnamul után két évvel elkészült első filmje, a Nagarik ('A polgár', 1952). Mindkét munkája áttörést jelentett az indiai filmművészetben. Ghatak korai munkássága a színpadi és irodalmi előzményekre támaszkodott, amikor a dokumentarista realizmust, a figyelemre méltó, stilizált előadásmódot - amely gyakran a színjátszás hagyományából merített -, és a filmeszközök brechti használatát ötvözte. Az Ajantrik ('A szánalmas tévedés', 1957) című második alkotásának történetében egy taxisofőr élőnek hiszi rozoga autóját, és a bihari Oraon törzs rituális animizmusához híven élőnek tiszteli az autó szellemét, miközben körülötte egy egészen másfajta gépesítés tolakodik a képbe.
Legismertebb filmjei - Meghe Dhaka Tara ('A felhősapkás csillag', 1960), Komal Gandhar (1961) és Subarnarekha (1962) - egy Kalkuttában játszódó trilógiát alkotnak. A Subarnarekha című film elmeséli a Tagore-féle bengáliai reneszánsz egyik gőgös képviselőjének fokozatos kiábrándulását, miután fiatal húga elhagyja őt, hogy hozzámenjen egy érinthetetlen kasztbeli férfihoz.
Egy darabig nem rendezett, majd a hetvenes években fordult ismét a film felé, amikor a bangladeshi producer támogatásával elkészítette híres Titash Ekti Nadir Naam ('A Titash folyó', 1973) című filmjét. A nyolcvanas évek közepéig nem mutatták be nyilvánosan ezt a rendkívüli alkotást, amely a Titash folyó partján élő malo halászok között játszódik. A mű inkább képi, mint elbeszélő logikára épül, és az indiai szobrászat bizonyos vonásait viszi át a filmre.
Utolsó, és talán legszokatlanabb filmje az "önéletrajzi" Jukti Takko Aar Gappo ('Érvelés. Vita és egy történet', 1974) pikareszk történet, amelyben részeges értelmiségit alakít, aki átutazik Bengálián, hogy találkozzon elhidegült feleségével. Egy erdőben naxalita fiatalokkal találkozik, és reggel meghal, amikor a rendőrség rajtaüt a búvóhelyen.
Feleségétől, Surama Devitől három gyemreke született. A művészt 1976. február 6-án érte a halál - mindössze ötven éves volt.
(Menyét Ibolya)
