Aamir Khan hasonló figurát játszik itt is, mint a Rangeelában, de sokkal inkább bejön nekem ez a film, mint a másik. Talán azért, mert a női főszereplő Rani Mukerji, és kettőjük között iszonyatosan erős a kémia. Nem is értem, hogy miért nem csináltak több filmet közösen (hét évvel később a Mangal Pandey, majd újabb hét év elteltével a Talaash).
Siddhu (Aamir Khan) pimasz, senkitől sem fél, az őrületig vakmerő, és benne van minden olyan fogadásban, ahol a tét az életed. De mivel az egész élete az élni, és élni hagyni, nem is csoda, hogy lakókörnyezetében felnéznek rá. És persze bokszol, ami olyan fegyvertény, ami tiszteletet parancsol. Alisha (Rani Mukerji, sajnos a hangját szinkronizálták, őrületesen nagy hiba!) kőgazdag, és alkoholista apuci egyetlen leánykája, szintén benne van minden mókában, de Siddhu vakmerősége még őt is elképeszti. A két fiatal elég hamar közös hullámhosszra kerül, de leginkább a körülöttük forrongó világ az, ami keresztbe tesz nekik. Siddhu rájön, hogy választania kell, és a választás közel sem olyan könnyű, mert az élni, és élni hagyni elv itt az ellenkezőjébe fordul. Halni, és halni hagyni.
Aamir Khan első olyan filmje, ahol az izmai kidolgozottságán van a hangsúly, és látszik, hogy rengeteget dolgozott rajta (később ugyanilyen céltudatos lesz a Ghajini, majd a Dhoom:3 filmeknél is). A jelmeztervező pedig olyan izompólókat adott rá, amelyek csak még jobban kihangsúlyozták ezt, ami nekem különösen tetszett.
Nem szeretem a bokszot, de a film közepén bemutatott bokszmeccs nagyon jól sikerült. És profi munkának látszott. A film végén az utcai ökölharccá fajuló párbaj már kevésbé tetszett, de mindkét esetben le a kalappal a sminkmester előtt, mert Aamir Khanra nagyon meggyőző sebeket varázsolt, a szemét meg teljesen eltüntette egy hatalmas duzzanat alatt.
Nem árulnék el többet a sztoriból, a szinopszis is elég titokzatos, én is maradnék a sejtelemnél.
