A suspense nagymesterének neve, ha felkerül, akkor általában a klasszikusokról szoktak beszélgetni a filmrajongók. Kezdeti munkái közül is ki-kiemelnek néhányat, de ezek felett javarészt átsiklanak, pláne egy átlagnéző. Pedig érdemes ezekkel is tenni egy próbát, hiszen általuk láthatjuk, miként alakult minden idők egyik legnagyobb rendezőjének stílusa. A tizenhetes számú ház című darabot nem sokkal azelőtt rendezte, hogy Angliából az Egyesült Államokba utazott volna. Jelen darab nem túl hosszú, számomra kicsit furcsa is volt a rendező úrtól, azonban vannak benne olyan fogások, melyek miatt azt mondtam, megérte rászánni azt a bő órácskát.
A történet nagyon egyszerű: egy detektív egy ellopott nyakék után nyomoz. Hitchcock azonban a nézővel játszadozva nem konkretizálja, ki kicsoda, valamint az eseményeknek is a közepébe vág, így szinte minden szereplő potenciális gyanúsított. Csavar csavart követ – M. Night Shyamalan bőszen jegyzetel –, a néző pedig csak kapkodja a fejét. A történet egyébként kicsit kuszának is hat, mintha Hitchcock nem is annak kibontására helyezné a hangsúlyt, hanem a műfaji stílusjegyek tömörítésére és kiparodizálására, valamint filmtechnikák kipróbálására. Hiszen felvirradt a hangosfilm korszaka, ideje egyre jobban belerázódnia abba, hogy milyen lehetőségeket ad számára ez. A zenei aláfestés például minimális, ellenben folyamatosan halljuk a törött ablakokon besurranó szelet, mely által a film első felének van egyfajta kísértethistóriás jellege. Ehhez hozzájárul a pazar játék a fény-árnyék hatásokkal – Ben és saját árnyéka –, a kameramozgások és a beállítások.
A tizenhetes számú ház egy ujjgyakorlat volt a mester részéről. Próbálgatja, mi működik a későbbiekben, min érdemes csiszolni, és mit kell elvetnie. Rendezői székében ül és játszik, magát szórakoztatja – a film végén szó szerint a makettekkel –, s közben egyre közelebb kerül ahhoz a figurához, aki mára már egy fogalommá, egy jelenséggé vált.
