Kétségbeesett küzdelem a túlélésért

2019.07.02 19:54 Filmbarbár Olvasottság: 108x

0

Kétségtelen, hogy ez a film az egyik legnyomasztóbb, mindazonáltal az egyik legértékesebb és – ha lehet ilyet mondani – legszebb posztapokaliptikus történet, amit valaha láttam. Szerintem annak ellenére is kevéssé ismert itthon, hogy valamikor a 80-as évek végén vetítették is nálunk itt-ott, de azt gyanítom, hogy az elkövetkezendő évtizedekben a tévében nem sűrűn fogjuk látni (sajnos), mert nem fér bele az agymosó hollywoodi gagyi áradatba. Kár, mert örök érvényű kérdéseket boncolgat ez az alkotás, és egy minden korban érvényes figyelmeztetéssel nyitja fel az emberek szemét a nukleáris veszélyre.

Az 1950-es, 60-as évek rettegéshullámát követően kissé enyhült a két tábor közötti feszültség, hogy aztán a 70-es évek végétől újra erősödjön az atomkatasztrófától való félelem. Miközben nálunk elsősorban az amerikai filmek ismertek – már amennyire – e témában, értékes vagy kevésbé értékes csemegékre bukkanhatunk más nemzetek és országok filmtermését mazsolázgatva is. Az egykori szocialista blokk tagállamai közül például Lengyelországban és a Szovjetunióban készültek az atomháborút és/vagy az azt követő életet tárgyaló produkciók, noha ezek szinte mostohagyermeknek számítanak a mai világban, és már szerintem a saját nemzedékem (a 80-as évek közepén születettek) tagjainak sincs fogalmuk ezek létezéséről. Jómagam is csak véletlenül találtam rá a film címére, és végül magát az alkotást is sikerült megnéznem. Szerencsére. A halott ember levelei nem könnyű darab, és az élet legfontosabb kérdéseire keresi a válaszokat. Szomorú aktualitását adta a filmnek a csernobili atomkatasztrófa, így nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a film valóban időszerű volt az elkészültekor, és tényleges félelmeknek is hangot ad(hat)ott.

Aki nem ismeri a cselekményt, azt rögtön mellbe vágja a cím: milyen halott emberről van itt szó, és mikor írhatott leveleket? A film nem ad rögtön választ a néző eme kérdéseire, a sztori elején még nem tudjuk, hol és mikor járunk, mi történt a világban, csupán egy kis közösséget látunk, amelyről később megtudjuk, hogy egy egykori múzeum föld alatti óvóhelyén tengődik. (Ez egyben eléggé ironikus gyomros a nézőnek, gúnyos fricska a tudományos és művészeti csodáival kérkedő embernek: a múzeumból már csak romhalmaz maradt, a funkcióját is elvesztette, nincs kinek és nincs mit bemutatnia.) Egy idősödő tudós – a Tudós, név nélkül – ápolja a nagybeteg feleségét, miközben Erik fiának ír (gondolatban?) leveleket. A fiának, aki már talán régen meghalt az atomkatasztrófában. A Tudóst csupán e két cél élteti, valójában már nincs túl sok értelme az életének, mint ahogyan másoknak sincs. Mindenütt teljes káosz, a föld felszínére megérkezett a pokol. Bár a történet során az emberi konfliktusokból, az ilyenkor megszokott fosztogatásokból, gyilkosságokból semmit sem kapunk, így is rendkívül nyomasztó élményben lehet részünk erős társadalombírálattal megfűszerezve.

Miközben a teljes kipusztulás szélére sodródott emberiség kétségbeesett küzdelmét látjuk, a hatalom gyakorlatilag képtelen rendet tartani és megoldást találni a problémákra. A csinovnyikok persze még itt is megtalálják a helyüket, sokan csupán akarat és önállóság nélküli végrehajtók, akik gépiesen végzik a – vajon miféle? – hatalom által kiadott parancsok teljesítését. A földi élet megsemmisült, élőlények nincsenek, az épületek romokban hevernek, közöttük holttestek mindenfelé, a túlélők pedig sugárvédelmi öltözetben róják az utcákat, kétségbeesetten keresve valamiféle reménységet. De van-e remény? Helyre lehet-e még mindezt hozni? És hogyan lehet elviselni a totális pusztulást, az élet értelmének elvesztését, a családtagok, barátok halálát? Hogyan lehet (és egyáltalán érdemes-e még) élni, van-e jövő? A film főszereplői a múlt, a jelen és a jövő nyomasztó problémáival terhelten vegetálnak, lényegében véve, mintha egy 19. századi orosz kulcsregényt vagy egy Csehov-drámát néznénk, kisszerű sorsokkal a középpontban. A főhősök szerintem egy-egy álláspontot testesítenek meg: van, aki az emberiség elleni kirohanásait diktálja vég nélkül, van, aki meztelenül járva próbál új életet kezdeni, van, aki anarchista és embergyűlölő eszméket forgat a fejében, és az "új ember" és az "új társadalom" kialakításának jelszavait hangoztatja (ami persze megint csak fricska a totalitárius és nagyhangú eszméknek, amelyek képtelenek voltak új embert teremteni, de egyúttal mintha valamiféle valláskritika és kiábrándultság is kicsendülne mindebből, hiszen a jelek szerint az emberiség ugyanolyan bűnös és kártékony faj maradt, mint mondjuk Jézus fellépése előtt). Felmerülhet természetesen bennünk a kérdés, hogy mennyire normális viselkedésformák ezek; a válasz az lehet, hogy bizonyos értelemben a teljes kétségbeesés és az "őrület" árnyékolja be az emberek mindennapjait, és mintha mindenki a saját rögeszmés, már-már háborodott világába zárkózna be, így próbálva feldolgozni azt a traumát, amely a közösséget érte.

A cselekmény előrehaladtával aztán kiderül, hogy a Tudós is bizonyos mértékben felelős a történtekért, bár túl sok konkrétumot nem tudunk meg róla. Annyi bizonyos, hogy Nobel-díjat kapott egy felfedezéséért, amely később közvetve a bolygó lakóinak pusztulását eredményezte. A katasztrófában az emberi mulasztásoknak is szerepük volt, a történet egyik ironikus és morbid poénja szerint – ami talán nem is annyira vicces – egy mérnök megakadályozhatta volna a tragédiát, ha éppen nem fuldoklott volna kávéivás közben, és időben visszaért volna a számítógépéhez, leállítva a rakéta-kilövési folyamatot. Ebben az abszurd és élhetetlen világban – amely azonban talán nem kevésbé abszurd és élhetetlen, mint a "létező szocializmus" – ténferegnek kétségbeesetten a különböző szereplők, miközben körülöttük minden megsemmisült: a tudomány, a művészet, az emberek hálózata; a hatalom arctalan és erőszakos, ugyanakkor képtelen értelmesen és hasznosan cselekedni, csak a bürokrácia virul még a maga módján; minden értékét vesztette, vagy éppen átalakultak az értékek, és az ember is gyakran kivetkőzik ember mivoltából, a téboly küszöbén piruettezve. A film egyik alapkérdése éppen az, hogy meg lehet-e maradni embernek ilyen körülmények között, és ha igen, akkor hogyan. A történet egyik legmegrázóbb jelenete az atomrobbanás után haláltusájukat vívó, összeégett gyerekek barakkjában játszódik, a Tudós is üvöltve rohan ki onnan, hiszen az ember még az állatnál is rosszabb fenevaddá vált, és a számunkra szerencsére elképzelhetetlen iszonyattengerben kell valamiféle kiutat találnia a saját maga által kreált problémára. Arra a kérdésre, hogy bűnösnek tekinthető-e emiatt az emberiség, a film nem ad egyértelmű választ; meglátásom szerint az embert inkább tragikus hősnek tekinti, aki képtelen volt helyesen sáfárkodni az Isten által neki juttatott képességekkel.

És bár a filmben erős a társadalomkritika (bürokrácia, gyávaság, fegyverkezési hajsza, a társadalom atomizálódása), a szinte végletekig fokozott pesszimizmust mégis tudja oldani a történet. Megszólal ugyanis a humanizmus hangja, és a Tudós életereje utolsó megfeszítésével még megpróbálja elkezdeni egy új civilizáció alapjainak lerakását. Habár a józan esze azt diktálja, hogy végérvényesen elpusztult a bolygó, a lelke mélyén mégis reménykedik a változásban, a hit felülírja a tudást. Maga köré gyűjti a halálra ítélt gyerekeket, akik minden felnőttel szemben bizalmatlanok – mondván, a felnőttek mindig csak hazudnak –, és Szentestét varázsol nekik a semmiből. Ő maga is, mintha valamiféle messiássá változna, a hangnem biblikussá változik, és mindezt akár úgy is vehetjük, hogy egy megváltástörténetnek vagyunk a részesei (de akár értelmezhetjük a filmet "felnövés-történetként" is). A hit, remény, szeretet klasszikus hármasával erősíti meg a gyerekeket, akik a történet végén egymásba kapaszkodva útnak indulnak a világba. Hogy optimista-e ez a befejezés? Szerintem a film zárlata kétértelmű, értelmezhetjük úgy is, hogy talán valahol sikerül a gyerekeknek megteremteniük egy szebb, jobb világot, és helyrehozni mindazt, ami elromlott; de az is meglehet, hogy a halálba menetelnek, és még a jövő reménysége is odavész. Mindenesetre a gyerekek talán a felelősen gondolkodó állampolgárt jelképezhetik, aki mer cselekedni, mer kilépni a fojtogató és abszurd, elértéktelenedett világból, és így a történet a tettek révén kínál alternatívát a felnőttek töprengő, önmarcangoló életmódjával szemben.

A színészek közül egyértelműen a főszereplőt alakító Rolan Bikov emelkedik ki a maga rutinjával, meggyőzően alakítja a megtört öregembert, aki azonban képes értelmet keresni az életének. Dicséret illeti az operatőrt és a rendezőt is, rendkívül fajsúlyos légkört tudtak teremteni a képi világgal; a film ugyanis szándékoltan mellőzi a színeket, a monokróm megoldás mellett tör lándzsát, és hol a sárga, hol a szürke, hogy a lila színeket "élvezhetjük". Szintén ezt a hangulatot erősíti a néhol szinte zajnak minősíthető zenei aláfestés, míg az utolsó jelenetek alatt már egy igazi szimfonikus zenekar szólal meg egy érzelmes dallamot előadva. A halott ember levelei rendkívül nyomasztó darab, mindamellett nagyszerű, és "kötelező olvasmánnyá" kellene tenni, még ha meg is fekszi a néző gyomrát. Az elgondolkodtatás és az érzelmekre hatás egyaránt a film erényei közé tartozik, s teszi mindezt úgy, hogy egyiket sem viszi túlzásba, nem válik mesterkéltté vagy didaktikussá a mondanivaló. Az alkotók nagyon ügyesen tudtak atmoszférát teremteni, hihetetlenül magával ragadó ez a darab, miközben komoly erkölcsi és (lét)filozófiai kérdések megvitatására is sor kerül. A film nem azoknak való, akik könnyed szórakozásra vágynak, de aki átrágja magát a másfél órán, az egy életre szóló katartikus élménnyel lesz gazdagabb, értelmileg és érzelmileg egyaránt. Ennek az alkotásnak ott van a helye például Az utolsó part és a Fonalak mellett, felejthetetlen csemege azok számára, akik látták. Csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szeret töprengeni, és aki a szereplőkkel együtt igyekszik felfogni mindazt, ami valójában felfoghatatlan és iszonyatos.