Ki is az az Oszkár? Nem tudjuk, de sejtjük!

2019.10.29 15:38 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 155x

2

"Hagyd már abba a válogatást, mert ő már a harmadik vőlegényed ma délelőtt, és még nincs fél 12!”

A vígjátékokkal kapcsolatban szinte mindig megállja a helyét az a kijelentés (már-már közhelyszerűen), hogy azt a fajta humort, amely egy adott alkotásra jellemző, azt vagy nagyon szereti valaki, vagy nagyon nem. Míg valaki az alpári és altesti poénokért rajong, mások az intellektuális humort részesítik előnyben, s ne feledkezzünk meg azokról sem, akiket a helyzetkomikumon alapuló vígjátékok nyűgöznek le. Vagyis humorizálni sok mindennel és sokféleképpen lehet, ám vannak olyan irányzatok, amelyekben bizonyos nemzetek otthonosabban mozognak, mint mások. Ilyenek például a francia vígjátékok, ahol egy szimpla félreértésből kiindulva viccesebbnél viccesebb szituációk követik egymást, s jutunk el végül a tetőpontig, s a borítékolható boldog befejezésig. Ezek után talán nem is véletlen, hogy Claude Magnierszíndarabjából először a franciák készítettek filmváltozatot még 1967-ben a legendás komikus, Louis de Funés főszereplésével, mely a maga korában egy igen népszerű alkotásnak volt mondható. Ezt követően eltelt huszonnégy év, s elkészült a film amerikai változata nem kisebb húzónévvel, mint Sylvester Stallone.

Tessék? Stallone egy vígjátékban? Az a fickó, aki a Rocky-szériának, a Rambo-trilógiának, valamint jó néhány akciófilmnek köszönheti a hírnevét? Nos, igen. Merész döntés volt a részéről, hogy akciósztárként bevállalt egy ilyen komédiát? Abszolúte. Megérte neki ez a próbálkozás? Anyagi szempontból nagyon nem, és kritikai szempontból is hasonló a helyzet. Tény és való, hogy minden színész karrierjében eljön az a pont, hogy elege van a skatulyákból, szeretne kitörni belőlük, megmutatni, hogy más műfajokban is megállja a helyét. Az pedig, hogy egy akciósztár egy színtiszta komédiában is megmutatja „színészi kvalitásait”, egyszerre becsülendő és merész vállalkozás. Van, akinek ez összejött (lásd Schwarzenegger), és olyan is, aki ebbe aztán belebukott, mint „Sly”. Ugyan az évek alatt az Oszkár elérte a maga kultstátuszát, kicsit fájó, hogy bemutatója idején nem tudott sikeres lenni sem a nézők, sem a kritikusok körében.

Az 1930-as évek eleji Chicagóban járunk, ahol Angelo „Franco” Provolone, egy neves gengszter megfogadja apja halálos ágyánál, hogy felhagy a bűnűző léttel, s tisztességes útra tér. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó, tartja a mondás, s főszereplőnk megpróbál mindent megtenni ennek érdekében: épp készülne tőkésként betársulni az egyik bankba, csakhogy azon a napon, amikor fogadná a bankárokat és aláírná a szerződést, mintha minden a feje tetejére akarna állni. Ezt a káoszt pedig egy szerelmes könyvelő, néhány hölgy, egy beszédtechnika tanár, két Finucci szabólegény, néhány együgyű alkalmazott és pár nagyon egyforma fekete táska fogja okozni. Mindezek mellett a rezidenciáját folyamatosan figyeli a rendőrfőnök és csapata, mondván, gyanúsan nagy a csend a háza körül, ez pedig csak egyet jelenthet: Franco Provolone valami nagy balhéra készül.

Hogy tudtam-e, hogy Sylvester Stallonerendelkezik komikusi vénával? Jelen film után már magabiztosan vághatom rá csípőből: „persze, hogy tudtam, csak nem sejtettem.” Az Oszkár az, amelyet olyan gyakran adnak a magyar tv-csatornák, mint a Bud Spencer – Terence Hil-filmeket, szinte az összes ünnepi időszakban műsoron van, s azok is tudnak idézni belőle, akik valamilyen okból kifolyólag még nem látták ezt az alkotást teljes egészében. Ez az a film, ahol a mai napra felírt szó az expeditív, ahol a főnököt nem lehet főnöknek szólítani, mert az tiszteletlenség (bocs, főnök), ha nem vigyázunk, akkor nagyon kilóg a dialektusunk, és ahol egy darabig azt gondoljuk: a lánya nem a lánya, a zsozsó, ami a kövekben volt, bugyivá változott (ne csodálkozz Connie, ha nem érted azt, amit mondasz). És igen: ez az a film, ahol a címszereplő az utolsó percben bukkan fel, s ahogy jött, úgy tüntették el (természetesen expeditíven). De ezek is mind azt mutatják, hogy egy rendkívül szerethető és végtelenül szórakoztató filmmel van dolgunk. A legjobb benne pedig az, hogy remekül kombinálja a helyzet- és jellemkomikum eszközrendszerét, s ehhez Stallone egy remek „alapanyag”.

Az ő figurája a tekintélyt parancsoló bandavezér, aki egyben családfő is, aki eddig a problémákat egy jó gengszter módjára oldotta meg. De most a „tisztességes, becsületes polgár” benyomását kívánja kelteni, de ez a fajta átállás komplikáltabb, mint ahogy ő azt előzetesen gondolta. Ennek köszönhetően öröm látni, hogy miközben egyre bonyolultabb helyzetekbe kerül, helyenként válságot kell kezelnie, helyenként kamuzásba kényszerül, s szemmel láthatóan felrobbanna az idegességtől, de mégis extra erőfeszítések árán sikerül megőriznie a hidegvérét. Nem is lehet kétségünk afelől, hogy Stallone a hátán viszi el a filmet, s meg is birkózik a feladattal, ebből kifolyólag a mellékszerepekben inkább karakterszínészeket láthatunk, ugyanakkor ez a körítés is impozáns: Tim Curry Dr. Poole-ként remekül időzített nyelvészeti megjegyzései remek humorforrások, Marisa Tomei bájosan hozza a család hisztérikáját, Chazz Palminteri és Peter Riegert a filmtörténet talán legvajszívűbb gengszterduóját alkotta meg, de mellettük még olyan nevek is színesítik ezt a szereplőgárdát, mint Linda Gray, Kurtwood Smith, vagy Kirk Douglas.

A szereplők mellet még érdemes kitérni arra is, hogy a színdarab jelleget is sikerült jól átültetni a kész filmbe: a cselekmény kevés helyszínen játszódik, ugyanakkor remek dinamikája van, s bár a gengszterfilmes atmoszféra jelen film újítása, ez szintén előnyére vált: a díszlet, a ruhák remekül idézik meg a ’30-as éveket, még korhű autókat is sikerült belecsempészni, s ezeknek köszönhetően az Oszkár is szépen idomul azokhoz a klasszikus ’90-es évekbeli gengszterfilmekhez, mint a Bugsy, a Nagymenők, vagy a Casino, csak sokkal humorosabb irányvonallal.

Az Oszkár egy mai napig szórakoztató film, a fénye az idő elteltével sem kopott meg, a töretlen népszerűsége egyáltalán nem a véletlen műve. Én mind a mai napig jókat tudok rajta derülni, úgyhogy bátran ajánlom megtekintésre.