Lucio Fulcitól talán némileg meglepő, hogy jelen esetben tőle szokatlan módon egy visszafogottan erőszakos filmmel rukkolt elő, amely nem kifejezetten tocsog a vérben és a kinyomott szemekben, kilógó belekben, hanem inkább a feszültséggel próbál operálni. A látnoki képességekkel bíró főszereplő, Virginia (Jennifer O'Neill) segítségével egy régi bűntény kibogozásába vághat bele a néző is. A nő férjének vidéki kúriájából ugyanis egy befalazott holttest kerül elő, s Virginia a látomásai segítségével igyekszik tisztára mosni a férje, Francesco (Gianni Garko) nevét, akit az áldozat megölésével gyanúsítanak.
A film egyik legnagyobb hibája azonban szerintem éppen az, hogy a "miszticizmus" csupán "díszletként" szolgál, a történetben inkább a "hagyományos" krimis hangulat az uralkodó, s a nyomozás során csupán felhasználják a főhős látomásait. Ennek ellenére azért sikerül több-kevesebb izgalmat csepegtetni a sztoriba, s ami a legfontosabb: a film fordulópontjánál jön egy csavar, ugyanis Virginia egyik barátja, Luca (a tragikusan fiatalon elhunyt Marc Porel alakítja) rávilágít arra, hogy amit Virginia "megálmodott", az nem a múlt, hanem a jövő.
Noha Fulci e filmjére is szokás ráaggatni a "giallo" műfaji címkéjét, megítélésem szerint ez nem teljesen helytálló. Egyrészt viszonylag kevés benne a vér és az erőszak (az is zömmel inkább krimis stílusú, mintsem "horroros"), a szexualitás pedig csupán néhány utalás erejéig jelenik meg. Ráadásul a giallóktól megszokott, szinte agyonbonyolított cselekmény helyett itt egy viszonylag korrekt sztorit kapunk, amely mindvégig követhető, nincsenek szándékos "zsákutcák", még ha a mozaikdarabok csak lassanként illeszkednek is a helyükre.
A bűnügyi szálat a film kiegészíti egy drámaival is, tudniillik a főszereplőével, aki egyszerre küzd a férje ártatlanságának bebizonyításáért, illetve egyensúlyozni próbál a normalitás és az őrület határán, végül pedig az életéért is rettegnie kell. A bűnügyi filmből így bizonyos értelemben egzisztencialista thriller-dráma válik, amelyben a nézőnek is a főszereplővel együtt haladva kell kirakóst játszania.
Annak ellenére, hogy ez a történet kevésbé tűnik brutálisnak, mint sok más thriller (vagy éppen giallo), mégis rendkívül sötét és nyomasztó légkört tud teremteni, amely az idő múlásával egyre fenyegetőbbé válik. Mindamellett persze nem maradnak el olyan "hangulati elemek" sem, mint például a vörös szín ugyan némileg háttérbe szorított, mégis markáns jelenléte. A filmet bizonyos értelemben "művészi thrillernek" is nevezhetnénk, hiszen egyrészt a cselekmény bizonyos jelenetei artisztikus közegben (pl. múzeumban) játszódnak, s nem mellesleg egy festmény lesz a rejtély megoldásának a kulcsa, másrészt a zene is fontos szerephez jut, igaz, inkább csak a történet vége felé.
Virginia ugyanis egy olyan karórát kap a sógornőjétől, Gloriától (Ida Galli), amely minden órában egy rövid, de kísérteties dallamot játszik. S a film olasz címének értelme is innen fejthető meg: hét hangjegy a sötétben, jóllehet a néző erre csak a záró stáblistát megelőző néhány másodpercben jöhet rá. (Egyébként ebben az esetben a jellegtelen angol cím helyett az olaszt részesíteném előnyben, amely szerintem zseniálisan kétértelmű: egyrészt úgy is értelmezhető, hogy "Hét hangjegy a sötétben", másrészt akár úgy is, hogy "Hét sötét hangjegy", azaz utalhat az óra baljós hangulatú zenéjére, valamint arra, hogy végső soron az óra zenélése lesz egy rettenetes bűntény megoldásának a kulcsa.)
A "magas művészet" (többek között a bűnügy kibogozásában szerepet játszó Vermeer-festmény) a filmben éles ellentétben áll a nagypolgárság mocskos világával, amelyből nem hiányzik az árulás, a műkincs-rablás, de még a gyilkosság sem. Tisztes polgárokról hull le a lepel, noha azért ez a produkció e tekintetben semmi újat sem mond, hiszen az olasz thrillerek (illetve giallók) egy részének mondanivalói közé tartozik az a megállapítás, hogy bárki lehet tolvaj, perverz, esetleg gyilkos (vagy éppen ezek kombinációja).
Művésziessége miatt a Sette note kiemelkedik a tucatfilmek tömegéből, s talán Fulci szokatlan oldalát mutatja meg a nézőknek, ugyanakkor viszont nem mehetünk el szó nélkül a történet erőltetett és fájdalmas megoldásai mellett sem. Dramaturgiai szempontból fontos a Virginiának telefonálgató öregasszony szerepe, ugyanakkor viszont időhúzó jelleggel egy rettenetesen amatőr és blőd húzást is belevisznek az alkotók ebbe a szálba. Az öregasszony nyomot kínál fel Virginiának egy telefonhívása során, ám Virginia üzenetrögzítője csupán 30 másodpercnyi hívást rögzít (amire egyébként a nő nyomatékosan fel is hívja a figyelmet, a sípszó után a hívónak csak ennyi ideje van), ehhez képest az öregasszony teljesen lényegtelen dolgokat sorol el a hívása során, és hiába akarja közölni Virginiával, milyen számon tudja őt visszahívni, csupán az első számjegy elmondására jut ideje. Nyilvánvaló, hogy ennek dramaturgiai célja van, hiszen így a főszereplő csak később tud eljutni a bűnügy egyik kulcsfontosságú tanújához, akit „természetesen” megölnek, mielőtt beszélni tudna.
Összességében véve a Sette note a minőségibb, artisztikusabb krimik/thrillerek/giallók közé tartozik, még a sutaságai ellenére is. A „miszticizmus” sajnos kihasználatlan marad a filmben, noha ezzel még egyedibbé és drámaibbá lehetett volna tenni a történetet. Érdekes, ugyanakkor nem kimondottan egyedi ötlet a „képzelet” és a valóság, a „múlt” és a jövő látszólagos ellentétbe állítása, s szintén érdekes lenne az a csavar, hogy amit Virginia lát, az nem a múltban történtek „felidézése”, hanem később valóra váló „előrejelzés”. Mindezek ellenére egy helyenként kicsit talán belassuló, mégis végig élvezhető, érdekes alkotás ez, amelynek formanyelve, képi világa a baljós, nyomasztó légkört árasztja magából. Aki szereti a kellemes borzongást, illetve izgalmasnak találja a főhőssel való együtt gondolkodást, annak csak ajánlani tudom ezt a filmet.
73 Sette note in nero (1977)
Egy asszony egy csontvázat talál férje házának falában, így megpróbál a végére járni, miféle titkokat is rejteget a férfi.
Szereplők: Jennifer O'Neill, Gabriele Ferzetti, Marc Porel, Gianni Garko, Ida Galli
