Pár nappal ezelőtt, volt szerencsém egy olyan barátommal megtekinteni a Silent Hill (2006) filmváltozatát, aki kimondottan szereti és ismeri is a film alapjául szolgáló videojátékot. Ezt azért is gondoltam fontosnak, hogy egy olyan barátommal nézzem meg a filmet, aki jól ismeri a játékot is, mert a legtöbb fórumon, az egyik legjobb számítógépes játékadaptációként jellemzik a Silent Hillt. Az, hogy ez a kijelentés mennyire igaz, azt döntse el mindenki maga, de az én tetszésemet elnyerte az első rész. Emiatt úgy gondoltam, miért ne nézném meg a folytatását, a 2012-ben bemutatott Silent Hill: Kinyilatkoztatás 3D-t. Nos, előjáróban csupán annyit a filmről, hogy ismét belefutottam egy olyan folytatásba, ami egyáltalán nem volt képes felérni az elődjéhez.
Már az első Silent Hill filmnél is voltak kisebb gondjaim a történettel, de míg ott elsősorban a kissé zsúfolt történetvezetését emeltem volna ki apróbb hibaként, addig a folytatásánál az ostoba történet volt az, ami finoman szólva sem nyerte el a tetszésemet. Az, hogy folytatásként mennyire nem volt összefüggésben az első rész történetével, az nehezen megbocsájtható számomra. Ahogy elkezdtem nézni, még úgy voltam vele, hogy egy olyan folytatást látok, ahol szinte kötelező az első rész ismerete. A film elején kimondottan sok utalás található az első rész eseményeire, és ez rendeben is van, hisz egy folytatáshoz van szerencsénk, de idővel azt kezdtem érezni, mintha túl sok olyan utalást látnék a filmben, ami nem is úgy történt az első részben, mint ahogy itt elmesélik. Emiatt pedig elég hamar megalapozta a film számomra azt, hogy egy gyengébb folytatást fogok látni (és ez még csak az első fél óra volt). Sajnos, a történet a játékidő előrehaladtával sem lett jobb, vagy izgalmasabb, viszont sokkal kaotikusabbá vált.
Az első rész számomra két dologban emelkedett ki: az egyik az elképesztő atmoszféra, a másik a vizuális megjelenítés volt. Nos, sajnos a folytatásáról már ez egyáltalán nem mondható el. Az első rész kegyetlenül erős atmoszféráját itt mintha lecserélték volna valami beteges zagyvaságra, ami mintha a sokadik Hellraiser filmek hangulatát idézte volna (és itt semmiképp nem az első három Hellraiser filmre gondolok, mert azoknak még kimondottan jól sikerültek). Még talán a vizuális megjelenítés volt számomra a legkisebb gond ennél a filmnél, bár azért itt már sokkal jobban érzékelhető a gyengébb CGI-technika, mint az első rész esetében. Sajnos a karakterek is sokkal inkább idegesítőek, mint szerethetők, emiatt pedig a sorsuk sem nagyon tudott érdekelni. Ráadásul a színészi alakítások is igencsak gyengére sikerültek (és igen, még Sean Bean alakítását is csupán közepesre merném értékelni itt).
Mindent egybevetve, egy felesleges folytatásnak éreztem ezt a filmet, amit kimondottan nehezen tudnék egy lapon említeni az első résszel.
Heather Mason (Adelaide Clemens) apja eltűnése után egy furcsa és ijesztő alternatív valóságban találja magát. A hely válaszokat tartogat gyermekkora óta kínzó rémálmaira.
Szereplők: Kit Harington, Sean Bean, Carrie-Anne Moss, Martin Donovan, Radha Mitchell
