Egy logikátlan háború

2023.10.17 01:15 kabel Olvasottság: 211x

1

Úgy ültem be a filmre, hogy azt hittem, szeretni fogom, hisz odavagyok a témáért és a film látványáért, de a mozi végén leginkább csak a fejem fogtam, annyira bugyuta dolgokat csináltak a karakterek. Általában nem szoktak érdekelni a lazább sci-fik logikai bukfencei, de a The Creator egy nagyon valóságos világot akar bemutatni egy komoly sztorival. Sajnos emiatt nem lehet olyan idiótaságokat a filmbe tenni, mint egy repülő katonai űrbázis-szkenner, ami csak akkor irányít rakétákat, ha pontosan rávilágít a becsapódási pontra. Ha felhős az ég, valszleg nem működik? A szuper drága katonai űrbázis kérdés nélkül dokkol egy polgári repülőgépet, melyben tudják, hogy terroristák utaznak, majd percekig képtelenek egy embert lefegyverezni. A filmbeli katonaság olyan szinten logikátlan és idióta, ez csak valami paródiája lehet a vietnámi háborús katonai vezetésnek. És igen, a film egy hatalmas metafora az „Amerika mint a Föld Rendőrsége” szerepkörnek, abból is elég szájbarágósan, a vietnámi háborús amerikai hozzáállásnak. Ez a metafora vetekedik a Deus Ex: Mankind Divided-féle robot-apartheid hasonlat szintjével, mely szintén a nem visszafogott képi és történeti ábrázolásról volt híres.

De a Creator képtelen bármiféle morális dilemmára, a robotok szegény földművesként vannak bemutatva, akik becsszó, soha senkit sem akarnak megölni. Értem én, hogy butítani kell a történetet, de ha már egy ilyen közeli múltbeli, háborús metaforával játszunk, legalább próbáljunk meg egy kis szürkét belekeverni a festékbe. Egy olyan háború, ahol az egyik oldal Teréz anya (mármint konkrétan buddhista szerzetesként vannak láttatva), a másik oldal meg a Galaktikus Birodalom (Rogue One utalás, mivel Gareth Edwards azt is rendezte) nagyon unalmas számomra. Ez azért zavaró, mert a világ, amit a film hátterében látunk, hihetetlen érdekes, tele apró részletekkel és lenyűgöző számítógépes effektekkel. Meglepő módon, egy remek távol-keleti jövőképet kapunk, ahol elmosódik az ember és AI közti határ. Egy olyan világ, ahol az emberek simán lecserélik testrészeiket, ahol neonreklámok fertőzik a látóhatárt, ahol emberiség által épített megastruktúrák uralják a horizontot, és a nyomorgó lakosság eltörpül a gazdaság dübörgő gépezete mellett.

Ez az elnyomás a film minden jelenetében benne van. Mindenki keresi az identitását és a célját. Főhősünk kedvesét és gyermeke emlékét üldözi, az egész mesterséges intelligencia dolog számára másodlagos (habár konkrétan ezért került össze feleségével). Sajnos, azonban mivel neki másodlagos, nekünk is az, hisz fogalmunk sincs, milyen lehetőségekkel bírnak a filmbeli robotok. A karakterek többször mondogatják, hogy nem emberek és nem éreznek, de sztorink több pontján több érzelmet adnak le, mint főhősünk. Szóval akkor ezek a lények majdnem teljesen emberszerűek? Mi a különbség akkor köztünk és köztük? Milyen szeretet alakul ki egy robot anyuka és egy gyerek között? Milyen jó kérdések, ugye? Persze, hogy egyikkel sem foglalkozik a film, még egy egyszerű magyarázat sincs az érzelmek és kötődések kialakulására.

Ez elég gáz, mert ez lenne a film kb. narratív központja, főhőseink a robotok vezetőjét keresik, de sosem tudjuk meg, miért követnek a robotok egy személyt, vagy amúgy milyen világot képzelnek el maguknak, mért akarja Amerika leigázni őket. Rengeteg ötlete van a filmnek, amiket aztán eldob. Például emberként fel tudod ajánlani az arcod robotoknak ingyen (?), a robotok nem képesek a fejlődésre (??), le tudod másolni valaki agyát (????) egy robotba. Ezek a mellékelemek önmagukban egy-egy filmet képviselhetnének, ha kibontanánk őket rendesen. A Creator azonban nem akart ennyire okos lenni, és a film végén aktívan frusztrált, hogy semminek sincs értelme.

Mindemellett ez egy eredeti film, eredeti koncepcióval és látványvilággal, legalább utóbbi szinte biztos, hogy Oscar-jelölést érdemel. Ez tisztelendő legalább, és emiatt nem zavar, hogy moziban láttam.