Giuliano Montaldo – akinek a neve talán a Sacco és Vanzetti című dráma kapcsán csenghet ismerősen a nem tinédzserkorúak számára – 1978-ban egy furcsa hangulatú, már-már szürreális és bizarr zárlattal operáló filmet hozott össze a RAI számára. A magyarul sajnos meglehetősen spoileres címet kapott alkotás annak ellenére vált elfeledetté itthon, hogy 1980-ban Magyarországon is vetítették a mozikban, talán nem is kevés sikerrel. Meglepőnek tűnhet, de a korabeli vetítésekről szóló újságcikkes említéseken egy, a Filmvilágban közölt fanyalgó rövid íráson, illetve néhány mondatos netes kommenteken kívül nem találkoztam semmilyen épkézláb, részletes véleménnyel, és sajnos idegen nyelveken is csak egy kicsivel jobb a helyzet (annak ellenére, hogy külföldön is bizonyos népszerűségre tudott szert tenni ez az alkotás). Az ismeretlenség egyik okát abban látom, hogy a film idehaza nem könnyen elérhető, a másikat pedig abban, hogy egy műfajilag nagyon vegyes, nehezen emészthető műről van szó, aminek a befogadását a cselekmény lassú tempója sem könnyíti meg. Ennek ellenére aki hajlandó végigülni a bő másfél órás játékidőt, az egy intelligens és szellemes, bár helyenként kétségtelenül túlságosan is belassuló alkotást tekinthet meg.
A film egy hétköznapi szituációval indít: egy külvárosi római moziba becsődülnek az átlagemberek, hogy megnézhessenek egy Giuliano Gemma főszereplésével készült westernt (ez talán azt sugallhatná, hogy valamikor az 1960-as évek végén járhatunk). Lassan kirajzolódnak az emberek közötti kapcsolatok, bár leginkább csak utalásokat kapunk, egy-egy jelzésértékű gesztust (szerelmesen összebújó fiatal pár, a vécébe behúzódó homokos [?], az elé beülő nézőn felháborodó izgága fiatal stb.). Amikor a westernben bekövetkezik a filmvégi leszámolás, és eldördül a pisztoly, a nézőtéren egy férfit is halálos lövés ér. Kitör a pánik, de a kiérkező rendőrök lezárják a mozit, és megkezdik a vallomások összegyűjtését. Egy egész sor gyanús alak gyűlt össze a moziban, és sokaknak van takargatnivalójuk (ezt egyébként felfoghatjuk társadalombírálatként is), de egyiküknek sem volt oka a gyilkosság elkövetésére. Telnek a napok, de a gyilkos nem kerül elő, néző és rendőr egyaránt csapdába esettnek érzi magát. Nem marad más hátra, megpróbálják rekonstruálni a történteket, és újra elkezdődik a western vetítése. Hogy, hogy nem, az ominózus jelentnél ismét meghal egy férfi a nézőtéren, aki az első áldozatot testesíti meg az újrajátszás során. A pánik ismét elharapódzik, s nincs racionális magyarázat a történtekre. Az ügyből rövidesen médiaszenzáció lesz, és már kormányzati szintre is elér, így maga a rendőrfőnök is kénytelen közbeavatkozni. Ő a maga könyörtelen racionalitásával próbál a dolog végére járni, s egy harmadik filmvetítést is elrendel, megpróbálván bebizonyítani, hogy semmiféle misztikumnak sincs itt helye, és ő maga ül abba a székbe, amelyben előtte már ketten meghaltak. Természetesen mindenki lélegzetvisszafojtva várja, mi sül ki a dologból, de egy váratlan fordulat újabb borzalmat tartogat az emberek számára.
Montaldo filmjét sokféle műfajba be lehetne sorolni (krimi, thriller, sci-fi, dráma), de az alkotókat elsősorban talán a (mikro)társadalom reakciói érdeklik. Valószínűleg nem véletlen, hogy bizonyos értelemben központi figurává tesznek egy szociológust, aki egyfajta rezonőrként a történet utolsó harmadában jut fontos szerephez. A film lassan építkezve, de bizonyos mértékű feszültséget időnként adagolva mutatja be az összezárt emberek viselkedését, ugyanakkor a történet egyik gyengéjének tartom, hogy túl keveset tudunk meg az egyes személyekről, inkább csak típusokat kapunk, de a legtöbb figura így is háttérbe szorul.
A film jórészt a helyzetekre, illetve az emberek viselkedésére, valamint a vizuális játékokra épül, de helyenként meg-megcsillan benne az ironikus humor is (példaként említhető az idős hölgy, aki vérig sértődik azon, hogy a rendőrök nem akarják kihallgatni őt, de ugyanilyen humoros szituációt teremt az is, amikor a moziépületbe zárt emberek kezdik egyre otthonosabban érezni ott magukat, és még tizenkét tévét is felszereltetnek a vetítőterembe). Az egyik feszültségforrást a nyomozás, illetve a szituációk ismétlődése biztosítja, a néző is kíváncsivá válik, hogy ki lehet a gyilkos, s a megismételt vetítések nemcsak a mozi közönségében keltenek borzongással vegyes izgatottságot, hanem a nézőben is, hiszen minden alkalommal várják/várjuk, vajon lesz-e újabb gyilkosság. Izgalmas és ötletes képi megoldások gazdagítják Montaldo e munkáját, elég csak a vetítőszobából filmezett jelenetekre vagy a vászon mögött elhaladó fiatalember (azaz a „valóság” és a „filmes fikció” összemosódása) látványára gondolni, de a legérdekesebb – és rendkívül bizarr – ötletet a gyilkos személyét leleplező képsorok jelentik.
SPOILER
A tettes ugyanis nem más, mint a western pisztolyhőse, aki a harmadik vetítés során „önálló életre” kelve a rendőrfőnök ellen fordítja a fegyverét, mozgó céltáblává téve a nyomozót. A vásznon a mozinézők felé forduló Giuliano Gemmát láthatjuk, amint a pisztolya csövével a menekülni próbáló rendőrfőnököt követi, meglehetősen bizarr és félelmetes látványt biztosítva. S a néző a film végén a szociológustól meg is kapja a magyarázatot: nem csak a filmek hatnak az emberekre, hanem az emberek is hathatnak a filmekre, a gondolatok olykor teremtő erővel bírhatnak. Az alkotók itt Ray Bradbury egyik novellájára hivatkoznak, kétségtelenül onnan vehették az ihletet, ám a rejtély megoldását szolgáltató magyarázat kissé felemás marad, azt ugyanis nem árulják el, hogy jelen esetben vajon kinek a gondolatai „irányíthatták” a pisztolyhőst, kinek az elképzelései válhattak valóra három ember halálával.
SPOILER VÉGE
Ugyanígy vizuális játékként foghatjuk fel azt is, hogy míg a moziban egy ténylegesen elkészült westernből (Tetőnk a csillagos ég) láthatunk részeket, addig a leszámolásos jelenet már fiktív, hiszen az említett westernben nem William Berger alakította Giuliano Gemma ellenségét, vagyis esetünkben valószínűleg egy elképzelt befejezést költöttek egy létező alkotáshoz. Montaldo munkáját tehát felfoghatjuk szociológiai felmérésként, de akár az ember és a film kapcsolatát boncolgató önreflexív produkcióként is. Tisztelgés ez a film/mozi varázsa előtt, ugyanakkor kicsit fricska is annak, illetve a néző elgondolkodhat azon, amit a szociológus mond a történet végén: az ember folyamatosan pusztítja magát azokkal az eszközökkel, amelyeknek egyszerre az ura és a rabszolgája, a képzelet pedig néha erősebb lehet a valóságnál.
Habár A kétdimenziós gyilkos korántsem remekmű, néhány húzásával még a mai néző számára is tud érdekességet mutatni. Húzónevekből kevés szerepel a filmben, Gemma és Berger csupán pár pillanatnyi játékidőt kap, mégis kiérezhető Montaldo eme alkotásából a spagettiwestern előtti tisztelgés szándéka is. Érdemesnek tartanám megjegyezni az egyébként meglehetősen ismeretlen operatőr, Giuseppe Pinori nevét, ugyanis az ő munkája meggyőződésem szerint sokat tett a film színvonalának emeléséért, a rejtelmes és nyomasztó hangulat megteremtéséért. Montaldo e művét elsősorban azoknak ajánlanám, akiket nem riaszt vissza a cselekmény lassú tempója, illetve akik szeretnek misztikus dolgokon gondolkodni. Aki vérengzést, akciót vár, csalódni fog, a türelmes emberek viszont vélhetően találnak majd szórakoztató pillanatokat a filmben.
