Hogy készült a francia sikervígjáték, a 10 nap anyu nélkül?

INTERJÚ Ludovic Bernarddal

Hogyan született meg a 10 nap anyu nélkül ötlete?

Igazából egy argentin film remake-jéről van szó. Romain Brémond és Daniel Preliocai, a producereimodavoltak érte, és azt gondolták, talán engem is érdekelhet. Azonnal beleszerettem a történetbe, mert amellett, hogy nagyon vicces volt, volt benne egy érzelmi mag, sőt némi komolyság is, és ezt érdekesnek találtam. Szerintem pontosan ezekre az összetevőkre van szükség egy vígjátékban. Szeretem, ha a viccek és a komikus helyzetek mellett van valami más is a sorok között. Ez esetben egy férfi, egy apa második esélyéről van szó. Vajon képes lesz megváltozni, és valóban gondoskodni a szeretteiről?

Volt valami személyes vonatkozása is a történetnek?

Azért hatott rám, mert nekem is van két lányom, és az egyikőjük hasonlít Chloéra, a film egyik szereplőjére. Pontosan tudom, milyen sokat dolgoztam és utaztam az elmúlt néhány évben. Igen, távol voltam, és a feleségem szerencsére ott volt, hogy megoldást találjon minden apró dologra, ami a hétköznapok során felmerül. És néha be kellett pótolnom az elveszett időt. Részben ezért akartam teljes erőbedobással dolgozni ezen a filmen.

Hogyan módosította az eredeti forgatókönyvet?

Mathieu Ouillonnal, forgatókönyvíró társammal úgy dolgoztuk át a forgatókönyvet, hogy jobban tükrözze a francia kultúrát, a francia gyerekek és tizenévesek beszédstílusát és szokásait, melyek Argentínában nem feltétlenül ugyanazok. Az anya és az apa szerepében viszont sok olyan egyetemes érvényű dolog volt, amit megtartottunk. Ez egy univerzális téma.

Mondhatjuk, hogy ez egy családi gondokról szóló családi vígjáték?

Egyértelműen családi vígjáték. A történet Dél-Franciaországban játszódik, egy tipikus, nagy, szerető családban, ahol nincs megcsalás és nincs veszekedés. Ám a családfőt túlságosan lefoglalja a munkája, és emiatt átsiklik mindenféle apróság fölött, amik a gyerekei számára fontosak. A munkája miatt nem figyel a gyerekeire. Nem igazán látta, ahogy felnőttek. Valójában alig ismeri őket. A film arra mutat rá, hogy ez az apa csak testi valójában van jelen, és hogy nem nyújt apai kereteket és tekintélyt a gyerekeinek, akiknek pedig szeretetre és iránymutatásra egyaránt szükségük van.

Tehát a címnek - 10 nap anyu nélkül - azt a kérdést kell felvetnie a nézőkben, vajon hogyan boldogul majd az apa a felesége távollétében?

Pontosan. Isabelle, a feleség évekkel korábban úgy döntött, feladja jogászi pályafutását, hogy gondoskodjon a férjéről és négy gyermekükről, ami tulajdonképpen egy kis cég vezetéséhez hasonló. Amikor úgy dönt, hogy egyedül elutazik, mert elege van abból, hogy keresztülnéznek rajta, Antoine-ra hárul az összes feladat, amellyel korábban sosem kellett foglalkoznia. Én tudom, mennyi munkával jár ez. A film a család és a párkapcsolat dinamikájáról szól... Antoine és a felesége, Isabelle karaktere kissé idejétmúlt kapcsolatban él – a férfi dolgozik, a feleség otthon van… E téren szerencsére már nagy változás ment végbe. Úgy hiszem, ez egy régi formula, az előző nemzedéké, a szüleink nemzedékéé, Antoine mégis ezt képviseli a film elején. Szóval hosszú utat kell megtennie.

Isabelle a család pillére. Ő foglalkozik a napi teendőkkel, és a férje szerződéseivel is… Nem hangzik ez egy kicsit kizsákmányolásnak?

Inkább ő az, aki mindent megold. Ahogy számos családban, az anyuka az, aki mindent tud, és képes mindent kézben tartani. Az apa ellenben, ha éppen el van foglalva valamivel, hajlamos minden mást halogatni, és mindenre azt válaszolja, hogy „ne most, gyere vissza tíz perc múlva, vagy majd holnap”. Minél tovább halogatjuk, hogy feleljünk a gyerekek kérdéseire, és hogy megoldjunk dolgokat, annál nagyobb a veszély, hogy elveszítjük őket. Nem szabad lekicsinyelni a kérdéseiket. Ami abban a pillanatban jelentéktelennek tűnik a számunkra, az ő szemükben talán életbe vágó. Ezenkívül, ennek a családnak az alapvető dinamikája kapcsán az jutott eszembe, amit Freud mondott, hogy a szülők olyanok, mint egy csont, amit a gyerekek rágcsálnak. Ezt mindig nagyon viccesnek találtam.

lsabelle szerepét, aki a film elején egy családi boldogságban úszó, önfeláldozó anyának tűnik, Aure Atika alakítja. Hogyan esett rá a választása?

Azt akartam, hogy ez a nő szerethető és kifogástalan legyen, hogy ne lehessen hibáztatni azért, amiért elmegy otthonról, vagy azt gondolni, hogy cserbenhagyja a családját. Éppen ellenkezőleg, azt szerettem volna, ha a közönség azt gondolja magában: „Lázadj már fel, és hadd oldják meg egyszer az életben ők!”. Aure azonnal megtetszett. Azon kívül, hogy szép és tehetséges, a mosolya és az a jóindulat, ami sugárzik belőle, el tudja fogadtatni az általa megformált karakter döntéseit.

A gyerekeknek fontos szerep jut a filmben. Őket hogyan választotta ki?

Hosszú kiválasztási folyamaton mentünk keresztül, melynek során rengeteg, különböző korú gyerekkel találkoztunk. Azok felé hajlottunk, akik nem jöttek zavarba a kamerától és a felnőtt színészektől, és akik azt is megértették, milyen érzelmi tartalmat várunk tőlük. Evan Paturel, aki a kétéves Jojót alakítja, tökéletesen megfelelt a szerepre. Mindenképpen szerettem volna egy ilyen idős gyerekkel dolgozni, az ezzel járó nehézségek ellenére, mert ő még nem nagyon tud beszélni, és Antoine az egyetlen, aki nem érti, amit mond, ami éppen azt jelzi, hogy nem figyel rá. Violette Guillon, aki a tizenkét éves Chloét alakítja, elképesztő teljesítményt nyújtott a meghallgatások során. Egy idő után kialakult az is, hogy a tizennégy éves Arthurt Swann Joulin, a nyolcéves Maxime-ot pedig Han Debrabant játssza. Amikor készítettünk négyükről néhány családi fotót, egyértelművé vált, hogy csodaszép családot alkotnak Aure-ralés Franckkal. A családi kötelékek teljesen hitelesnek tűnnek.

És hogy ment velük a munka?

Maradjunk annyiban, hogy sok türelemre van szükség. Meg kell tanulni várni, és nem szabad feladni, akkor sem, amikor nagyon sűrűek a napok. Különösen igaz ez a kicsire, akinek az elképzelései nem mindig egyeztek a mi elképzeléseinkkel. Evan zseniális kis kölyök, de voltak olyan napok, amikor nem volt kedve felöltözni, vagy részt venni a filmben. A kisgyerekek nem követik az előírt forgatókönyvet. Ha egyáltalán elmondják a szövegüket, akkor sem pont akkor, amikor kellene. Alapvetően azt csinálják, ami nekik tetszik, és sok ismeretlennel kell számolni. Ez a huzavona a felnőtt színészekkel komplikált tud lenni. Egyedül nem lettem volna rá képes. Voltak napok, amikor a hajamat téptem, de Franck elképesztő partner volt, mindig türelmes és derűs. Csodálatos „apa” volt, hihetetlen türelme volt a gyerekekhez, még akkor is, amikor azt sem tudta, fiú-e vagy lány. Őszintén szólva néha kihasználtam a helyzetet, amikor elkeseredett, és hagytam, hadd forogjon a kamera, hiszen ez remekül beleillett az apa szerepébe, aki azt sem tudja, hol áll a feje.

Antoine egy sor mókás otthoni katasztrófahelyzetbe keveredik, amin szemmel láthatóan nem tud úrrá lenni. Hogyan készültek ezekre a jelenetekre?

Ezek színtiszta akciójelenetek, a Reszkessetek, betörők! ritmusában. Amint az anya kiteszi a lábát, elszabadul a pokol. Azt akartam, hogy a dolgok egyre fokozódjanak, és a kamera kövessen minden mozdulatot, forogjon minden irányban, és a nézőnek elakadjon a lélegzete.

Miért Franck Dubosc kapta Antoine szerepét?

Amikor megnéztem a film dél-amerikai változatát, rögtön Franck jutott eszembe. Csakis ő játszhatta ezt az apát, senki más. Nagyon megérintett a film, amit rendezett, a Szerelembe gurulva. Bár kényes témát boncolgatott, szép, rafinált és intelligens alkotás volt. És az volt a benyomásom, Franck többre vágyik egy bohózatszerepnél, bár nekem az ellen sincs semmi kifogásom. De úgy éreztem, jó, ha megmutathatja egy másik arcát is, egy lágyabb, visszafogottabb, érzelmesebb oldalát, és érzelmeket fejezhet ki, amire korábban nemigen nyílt alkalma. Ezen voltunk, miközben azért arra is ügyeltünk, hogy ne hagyjuk kiaknázatlanul elképesztő komikusi tehetségét. Franck lenyűgözött az alakítása sokoldalúságával. Képes ezt az elveszett, védhetetlen figurát szerethetővé és karizmatikussá tenni. Mindenképpen szeretnék még egy filmet forgatni vele.

Antoine HR területen dolgozik, de a saját négy gyerekéről nem tud semmit. Nem a gyereknevelés foglalkoztatja, hanem hogy felkapaszkodjon a társadalmi ranglétrán. Mondhatjuk, hogy ő maga is egy nagy gyerek?

A családi dinamikában valóban az. A felesége anyáskodik fölötte. Amikor Antoine otthon van, hagyja, hogy gondoskodjanak róla. A munkahelyén megszállottan küzd az előléptetésért, amire évek óta vár. Ez érthető, nem hibáztathatjuk ezért. Az viszont igaz, hogy a vetélytársához (akit Alexis Michalik alakít) fűződő viszonya is gyerekesnek nevezhető. Sokszor úgy viselkednek, mint a gyerekek a játszótéren, erőt fitogtatnak, és próbálnak felülkerekedni egymáson. Azt hiszem, az ilyesmi valóban megesik néhány munkahelyen.

A versengésük egy hihetetlen jelenetben csúcsosodik ki, egy raktári munkás elbocsátása körül, akit Alice David alakít.

Igen, ez egy értelmetlen kakaskodás, erőfitogtatás, amivel elismerést akarnak kivívni, de csak nevetségessé teszik magukat, és végül elbocsátják ezt a fiatal nőt, amiért ellopott három csavart. Bár a vígjátéki hatás kedvéért kissé eltúloztuk a dolgot, az az érzésem, hogy ez a helyzet nem is áll olyan messze a valóságtól. Nemrég hallottam, hogy egy pénztáros azért veszítette el az állását, mert záráskor 24 cent hiánya volt. Ez is ugyanolyan nevetséges és tragikus.

Alice David karaktere, Julia, fontos. Ő siet Antoine segítségére, és nem is sejti, hogy a férfi okozta a vesztét. Ő volna a józan ész hangja?

Amikor Antoine azt mondja neki, szerinte az embereknek nem volna szabad lopni, a nő azt feleli, szerinte pedig az embereknek gondoskodniuk kellene a gyerekeikről. Ezzel elindít valamit; rávezeti Antoine-t, hogy nem bújhat ki a felelősség alól. Alice azonnal megértette a szerep finomságait. Több jelenete is van Franckkal, sok közöttük a párbeszéd, különböző érzelmeket kellett közvetíteni, és Alice magasra tette a lécet. Ennek a két brillírozó színésznek köszönhetően olyan jelenetek születtek, melyekre nagyon büszke vagyok.

Tulajdonképpen az összes „jót” a nők alakítják a filmben, ez szándékos?

Teljes mértékben. Meg akartam mutatni, hogy az anyák, azaz a nők általában jobban közelítenek az élethez.

Mi a közös ebben a filmben és az első három filmjében? Mindegyik olyan férfiakról szól, akik a szeretet hatására megváltoznak?

Antoine valóban megváltozik. Miután ismét képessé válik rá, hogy kimutassa a szeretetét a gyermekei felé, őket is átalakítja. Mindig olyan történeteket meséltem el, melyekben az átalakulás különböző módjainak fontos szerep jut, mert lehetővé teszik, hogy a főhősök, akik rosszul indítanak, utat találjanak egy új élethez. Korábban sosem gondoltam erre, de igaza van: a nők segítenek a férfiaknak a fejlődésben. Ebben határozottan hiszek.

INTERJÚ FRANCK DUBOSC-KAL

Mit talált annyira megnyerőnek a 10 NAP ANYU NÉLKÜL forgatókönyvében?

Mivel ez egy remake, meg tudtam nézni az eredeti argentin filmet, mielőtt elolvastam volna az új forgatókönyvet. Ritka kiváltság először a kész produktumot látni, és alkotni róla egy elképzelést, majd újra felfedezni a francia közönség számára készült forgatókönyvben. Nagyon tetszett ennek a jelen lévő, mégis hiányzó apának a figurája, aki sok jelenetben szerepel a gyerekeivel. A humoron és a komikumon túl van egy érzékenység, egy adag realitás azzal kapcsolatban, hogy hogyan látjuk a gyerekeinket illetve hogyan nem látjuk, amihez apaként tudok kapcsolódni.

Ludovic Bernard azt mondja, senki mást nem tudott elképzelni ebben a szerepben. Úgy érezte, hogy meg kell ragadnia ezt a lehetőséget? És ha igen, miért?

Maradjunk annyiban, hogy tökéletesen megfelelt annak a vágyamnak, hogy olyan filmekben szerepeljek, amik viccesek, de mégis a valóság táptalaján születnek. Láttam Ludovic L’Ascension (The Climb) és Kezedben a sorsod című filmjét, és nagyon szerettem volna vele dolgozni.

Hogyan jellemezné a főszereplőt, Antoine-t?

Sok férfit testesít meg. Önző és karrierista; ez a kettő többnyire együtt jár. Szemellenzőt visel. Egyáltalán nem vesz tudomást arról, ami a leglényegesebb az életében, de ahhoz, hogy rájöjjön, hogy a gyerekei milyen lényegesek a számára, először látnia kellene őket – ő azonban oda sem néz.

Hogyan formálta meg a karaktert?

Úsztam az árral. Minden meg volt írva, ráadásul jól. Az egyetlen nehézség az volt, hogy hogyan keresgéljen az ember magában olyan gyerekek között, akik nem a sajátjai, és hogyan tud hitelesnek tűnő gyengédséget és szeretetet adni nekik. Ez majdhogynem tisztességtelenebb, mint egy szerelmi jelenet egy színésznővel, aki nem a feleséged. Folyton emlékeztetned kell magad, hogy ez csak mozi, de a kisgyerekek nem igazán tesznek különbséget a valóság és a fikció között.

Ön is apa, de színházi és filmes szerepei miatt nyilván sokat van távol. Mennyit merített a saját életéből a szerep megformálásához?

Az én hivatásom egész embert kíván, és korábban hajlamos voltam a karrieremet előtérbe helyezni. Pedig a szakmának sosem fogok úgy hiányozni, mint a gyerekeimnek: ma már tudom ezt. Ez a film egy kicsit terápiás hatással volt rám. Ha a nők nem dolgoznak, a férfiak hajlamosak azt gondolni, hogy egész nap azt csinálnak, amit akarnak, miután a gyerekeket elvitték reggel az iskolába. Nem tudják, mennyi munka van a háttérben. A forgatás óta én sosem mondom a feleségemnek, hogy neki könnyű, mikor ő gondoskodik a két fiunkról. Ami azt illeti, mióta látta a 10 nap anyu nélkült, mindig figyelmeztet: „vigyázz, néha pont olyan vagy igazából, mint a filmben!”.

Ludovic Bernard történeteiben gyakran szerepelnek olyan férfiak, akik átalakuláson mennek át, akik előnyükre változnak…

Igen, de a legtöbb jó forgatókönyvvel ez a helyzet. Azért indulsz el A pontból, hogy Z pontba juss el, nem pedig B-be. Mi lehet jobb az átalakulásnál, a jóvátételnél, a fejlődésnél? Ludovic persze valóban nagyon jól csinálja ezt.

Mit mondott a szerepről a forgatás előtt? Mit várt öntől?

Az apát akarta, a férfit, a színészt, nem pedig a vicces fickót, aki túltolja.

Milyen a rendezői stílusa, hogyan dolgozik?

Gyors, velős, világos. Tudja, mit akar, és mindig elképesztően kedvesen instruálja a színészeket. Nem csak rendezett, hanem sok nagyfilmnél segédkezett asszisztensként is, úgyhogy rengeteg forgatási tapasztalata van. És nagyon szereti a színészeket.

Milyen utasításokat kapott tőle?

Néha segített leegyszerűsíteni bizonyos dolgokat, hogy hiteles maradjon a figura. Sokat beszélgettünk, és teljesen rábíztam magam. Nem akartam, hogy arra legyen vevő, amit komikusként hozni tudok. De egyre inkább elfelejtem, hogyan kell Franck Duboscnak lenni, amikor egy filmben játszom.

Ludovic Bernard azt mondta, nagyon tetszett neki a Szerelembe gurulva című filmje. Itt viszont inkább az apa ellen van mindenki. A gyerekei haragszanak rá.

Így igaz, és kezdetben azt gondoltam, hogy a reakciójuk, ez a bosszúhadjárat, rendkívül agresszív. Gondolom, azért, mert még mindig kifogásokat kerestem az apa számára. Mögé bújtam, és nem próbáltam a gyerekek helyébe képzelni magam. Miután láttam a filmet, rájöttem, hogy jogosan vágtak vissza. Egy megbántott gyerek nagyon komolyan veszi a dolgokat, és nem siklik el semmi felett.

Ijesztő volt négy gyerekkel együtt játszani?

Egyáltalán nem, sőt. Sokszor dolgoztam már gyerekekkel, és imádom. Ők ugyanis nem csalnak. A nehézség éppen az, hogy őszintének kell lenni velük, mert a színlelés nem működik. A legkisebbel egy kicsit komplikáltabb volt a dolog. Meg kellett nyernem magamnak, és türelmesnek kellett lennem. Ő dirigált.

Antoine először védhetetlen figura. Érdeklik az ilyen karakterek? Hogyan próbálta elérni, hogy szerethető legyen?

Persze, lenyűgöznek az olyan karakterek, akik kezdetben védhetetlenek. Az, hogy Antoine szerethetővé válik, benne volt a forgatókönyvben. De már annyi ilyen szerepet játszottam, hogy volt elképzelésem róla. A közönség tudja, hogy én nem játszom rosszfiút vagy egy reménytelen idiótát. Tudják, hogy megjavulok. Szóval a siker máris garantált. Ez a már meglévő szolidaritás a segítségemre van. Amikor én írom a saját szerepeimet, pontosan ezt csinálom én is: egy ellenszenves figurával kezdem, aki aztán fejlődésnek indul. Hát van ennél érdekesebb?

Mi a véleménye a színésznőkről, akik a partnerei voltak?

Aure-t már ismertem, mert húsz évvel ezelőtt együtt szerepeltünk Dominique FarrugiaTrafic d’influence című filmjében. Alice Daviddal viszont most találkoztam először. Szép nők, fantasztikus színésznők és kivételes munkatársak – mit mondhatnék még? Könnyű volt a közös munka, nem volt semmiféle bonyodalom. Az én figurámhoz viszonyítva ők nyilvánvalóan erkölcsi magaslaton állnak. Ami azt illeti, szerintem ez jogos is, és a nők magukra fognak ismerni ebben a filmben. És jó lenne, ha a férfiak megvizsgálnák a saját életüket, és rájönnének, hogy az ő életük valószínűleg sokkal kevésbé bonyolult. A férfiak és az apák szerepe a mai világban más, mint a korábbi nemzedékeknél. És ez nagyon jól van így.

Ön szerint mondhatjuk, hogy a filmnek az a tanulsága, hogy a nők jobbá teszik a férfiakat?

Azt nem tudom, a filmből ez derül-e ki, de ez az igazság. Szerintem az a tanulság, hogy az embernek észre kell vennie azt, ami ott van az orra előtt, ahelyett, hogy egy távoli célt hajszol. Az igazi boldogság sokszor egy karnyújtásnyira van tőlünk.

INTERJÚAURE ATIKÁVAL

Mit gondolt a történetről és a szerepéről, miután elolvasta a forgatókönyvet? Mi fogta meg a filmben?

Bár mára megváltoztak a dolgok, az volt a benyomásom, ez a történet még mindig aktuális. A férfiak határozottan fejlődtek, és az otthoni teendőkben gyakoribb a munkamegosztás, de az emberek még mindig nem látják, mennyi munkával jár a gyereknevelés. Az anyák mentális terhet is cipelnek. Azt gondoltam, érdekes vígjátéki keretek között felvetni ezeket a családi problémákat. Nagyon tetszettek azok az őrült, vicces helyzetek, amiket Antoine most kénytelen egyedül megoldani. Megérintett a férj és feleség közötti szeretetteli kapcsolat is. Ezen a dinamikán jó sokat dolgoztunk. A kettejük közötti dinamikát nem a neheztelés vagy a frusztráció határozza meg; mindketten úgy alakították ki az életüket, ahogy a legjobbnak látták. Egészen addig a napig, amikor Isabelle-ben felmerül a kérdés, vajon nem lehetne-e máshogy. Antoine később rájön, hogy igenis változhatnak a dolgok, de hosszú út áll előtte.

Hogyan jellemezné Isabelle-t, akinek a bőrébe bújt?

Isabelle örök optimista. Az ő szemében a pohár nem félig tele van, hanem teljesen tele. Mindent könnyedén, lelkesen és pozitívan kezel. Korábban jogászként dolgozott, de abbahagyta a munkát, hogy teljes mértékben a családjának szentelhesse magát. Ő az a fajta nő, aki mindig másokra gondol. Ám végül elkezd rosszul esni neki, hogy minden elismerést a férje zsebel be, és az ő hozzájárulását senki sem értékeli. Ráadásul a gyerekek beszólásai ráébresztik, hogy idősebbnek néz ki, mint a nővére. Ez elindít benne valamit, és elkezd azon tűnődni, kivé is vált voltaképpen. Vajon tarthat egy kis pihenőt? Mindezt harag és bosszúvágy nélkül gondolja végig.

Isabelle állandóan el van havazva, és Antoine azzal vádolja, hogy rosszul szervezi az életét. Nem igazságtalan ez?

Dehogynem!Nem akarok általánosítani, de ez azt mutatja, hogy vannak férfiak, akik nem hajlandóak a logisztikával meg azzal a sok munkával foglalkozni, amivel a gyereknevelés jár: a bevásárlással, az iskolával, a különórákkal, az orvossal, ezekkel a napi gondokkal. Ez teljes munkaidős állás, és folyamatosan készenlétben kell lenni, mert mindig felmerül valami váratlan probléma, amit meg kell oldani. Ez nagyon időigényes elfoglaltság.

Mennyire tud kapcsolódni a háztartásbeli anyuka figurájához, aki mindennel és mindekivel törődik, csak saját magával nem?

Én személy szerint nem érzem úgy, hogy nem törődöm magammal, de sok nőt ismerek, akik átélték ezt. Akik a családjuk jóllétét a sajátjuk elé helyezték. És hát persze látunk olyan nőket, akik elhanyagolják magukat, a külsejüket is, és hagyják, hogy a szerelmi életük zátonyra fusson.

Isabelle először szentnek tűnik a filmben. Hogyan vezette rá Ludovic Bernard ennek a nőnek a megformálására, aki a teljes önfeladástól eljut az öntudatig?

Úgy érezzük, hogy Isabelle tökéletesen elégedett, ragyog a természetes fényben, amikor reggelit készít a gyerekeinek. Ludovic azt mondogatta, „mosolyogj, mosolyogj, mosolyogj!”. De ezt a mosolyt elő kellett hívni; mélyen gyökerező oka kellett, hogy legyen. Azt képzeltem el, hogy Isabelle gyermekként talán nem ismerte ezt a fajta családi életet, ezért az anyaszerep számára maga volt az idill, egész nap ebben a boldogságban úszott.

Nem ijedt meg attól, hogy négy gyerekkel kell együtt játszania?Bonyolult feladatnak tűnt a forgatás alatt?

Azt mondják, gyerekekkel és állatokkal a legnehezebb dolgozni, mert az ember teljesen ki van szolgáltatva annak, amit ők csinálnak. Úgyhogy igen, egy kicsit izgultam a találkozás előtt, de csodásak voltak. A kicsi, aki két-hároméves lehetett, hihetetlen volt. Néha nem bírta tovább, vagy mást akart csinálni, de egészen lenyűgözött. Elismételte, amire kérték, kivéve, amikor nem. De mindent összevetve öröm volt velük dolgozni.

Van önben valami tekintélyt parancsoló...

Nem tudom, mit mondjak erre, mert folyton ezt mondják rám. Úgyhogy, gondolom, itt is igaz kell hogy legyen.

Franck Duboscot már ismerte, mert együtt szerepeltek Dominique Farrugia Trafic d’influence című filmjében. Milyen volt vele forgatni?

Nagyon jó emlékeket őrzök erről a húsz évvel ezelőtti első élményről. Franck olyan vicces volt, hogy sírtunk a nevetéstől. Gérard Jugnot, Thierry Lhermitte meg én órákra munkaképtelenné váltunk. Most egy rendkívül összeszedett színészt ismertem meg benne, aki hihetetlenül keményen dolgozik, és egy csodálatos kollégát, aki tudja, hogyan őrizze meg a szerénységét. Nagyon könnyű vele együtt dolgozni.

Valóban segítenek a nők a férfiaknak, hogy jobbá váljanak, vagy kevésbé legyenek egocentrikusak, ahogy a film sugallja?

Hát, azt nem tudom, hogy abban segítenek-e, hogy kevésbé legyenek egocentrikusak. De hogy jobbá váljanak, abban igen, határozottan. A nők sokszor érettebben viselkednek. És minden nagyszerű férfi mögött egy nagyszerű nő áll, nem igaz? Igen, azt hiszem, segítenek a férfiaknak tudomást venni a környező világról. A férfiak teljes gőzzel vágtatnak előre; a nők értelmet adnak az életnek.