Az 1960-as évek közepén elindult vu-hszia hullám cunami módjára járta körül a világot. Európában talán a németeknél csapott a legmagasabbra az 1970-es, '80-as években. A VHS kazettákon tucatjával adták ki a jobb és gyengébb filmeket, mindre volt vevőréteg. A „Fekete kard” hozzánk is eljutott, és kelendőnek bizonyult. No nem hivatalos kiadásban, hanem „klasszikus alámondásos” verzióra tessék gondolni. Számomra ez a film volt az egyik első találkozás a vu-hszia stílussal, és megnyert magának. Szokatlan, mesefilmekbe illő fegyverek és helyszínek, keveredtek a látványosan tálalt, akrobatikus küzdelmekkel. A karakterekről messziről lerítt, kik a jók, és kik a rosszak. A séma még nem volt ismerős. Konfliktus, halál és bosszú, némi kiképzés és pár csavar után jöhet a westernekből már ismert látványos, leszámolásos finálé. Pergő események, kevés üresjárat. Nyerő volt.
Mindez igaz erre a filmre is. Úgy, miként a zsánerre jellemző elemek sűrűsége. Elképesztő tudású vívók, akik Superman módjára közlekednek a levegőben. (Ami arrafelé nem mesei elem, hanem a tudásra utal.) A felfokozott érzelmek segítenek a mesében kétségkívül létező botlások és kisebb-nagyobb logikai bukfencek elviselésére. De az nem kétséges, a jó és rossz harcát végül ki nyeri. A sablonokat mostanra már mondhatni, mindenki ismeri. Vannak bőven, de ügyesen adagolva.
A kisebb stúdiókat végül elnyelte vagy elnyomta a gigásszá váló Shaw Brothers, amelyben imádták a kemény képi megoldásokat. A „Union Film Company” csínján bánik az erőszakkal, csak jelzésértékűen adagolja és több teret adott a jellemek megmutatására, mint az pl. Csang Csiánál szokott volt.
A film azért alapjában nem a mai elvárások szerint nézendő, mert akkor csalódás lesz. Kellemes nosztalgiafilm, amely minden bizonnyal szűkebb nézőréteget képes megszólítani, mint a mai akciódús történetek. Azért remélhetőleg lesznek kedvelői.
Az 1960-as évek közepén elindult vu-hszia hullám cunami módjára járta körül a világot. Európában talán a németeknél csapott a legmagasabbra az 1970-es, '80-as években. A VHS kazettákon tucatjával adták ki a jobb és gyengébb filmeket, mindre volt vevőréteg. A „Fekete kard” hozzánk is eljutott, és kelendőnek bizonyult. No nem hivatalos kiadásban, hanem „klasszikus alámondásos” verzióra tessék gondolni. Számomra ez a film volt az egyik első találkozás a vu-hszia stílussal, és megnyert magának. Szokatlan, mesefilmekbe illő fegyverek és helyszínek, keveredtek a látványosan tálalt, akrobatikus küzdelmekkel. A karakterekről messziről lerítt, kik a jók, és kik a rosszak. A séma még nem volt ismerős. Konfliktus, halál és bosszú, némi kiképzés és pár csavar után jöhet a westernekből már ismert látványos, leszámolásos finálé. Pergő események, kevés üresjárat. Nyerő volt.
Mindez igaz erre a filmre is. Úgy, miként a zsánerre jellemző elemek sűrűsége. Elképesztő tudású vívók, akik Superman módjára közlekednek a levegőben. (Ami arrafelé nem mesei elem, hanem a tudásra utal.) A felfokozott érzelmek segítenek a mesében kétségkívül létező botlások és kisebb-nagyobb logikai bukfencek elviselésére. De az nem kétséges, a jó és rossz harcát végül ki nyeri. A sablonokat mostanra már mondhatni, mindenki ismeri. Vannak bőven, de ügyesen adagolva.
A kisebb stúdiókat végül elnyelte vagy elnyomta a gigásszá váló Shaw Brothers, amelyben imádták a kemény képi megoldásokat. A „Union Film Company” csínján bánik az erőszakkal, csak jelzésértékűen adagolja és több teret adott a jellemek megmutatására, mint az pl. Csang Csiánál szokott volt.
A film azért alapjában nem a mai elvárások szerint nézendő, mert akkor csalódás lesz. Kellemes nosztalgiafilm, amely minden bizonnyal szűkebb nézőréteget képes megszólítani, mint a mai akciódús történetek. Azért remélhetőleg lesznek kedvelői.