Ismét egy gyöngyszem a fekete komédiák világából, ezúttal viszont teljes mértékben beleburkolva India varázsába. Egyrészt töméntelen mennyiségű verset hallgathatunk meg, és itt szó szerint meghallgatásról van szó, hiszen minden tiszteletem a fordítóké, de a hindi versek varázsát lehetetlenség visszaadni, mert az a hindi nyelv zeneiségén alapszik. (állítólag a fárszi még ilyen nyelv). De ha halljuk, akkor megértjük, hogy a fordítók dolga mennyire nehéz, mennyire emberfeletti, hogy legalább csöppet visszaadjanak abból a varázsból, amit a hindi vers nyújt. Láthatunk szemet gyönyörködtető kathak táncot, mert Madhuri Dixit ehhez ért istenigazából, és szerintem 80 évesen is ropni fogja, ugyanolyan kecsesen, mint most. Láthatunk megkopottan is fenséges nawab-palotát, ahol az özvegy bégum tengeti életét. És a film teljes egészében arról szól, hogy mindenki álarcot visel, ki ilyet, ki olyat, hogy kiben mi lakozik, az talán még a film végére sem derül ki. Viszont istenien lehet szórakozni rajta.
Nem szeretném lelőni a film poénját (amiből ráadásul több is van), inkább csak annyit jegyeznék meg, hogy van még egy ötödik kerék a történetben, amolyan kerékkötő, akit Vijay Raaz alakít, most is meggyőző erővel.
Én rengeteget nevettem, mert olyan fergeteges jelenetek vannak benne, ami csak egy elfajzott westernben lehet (mint például, amikor reggelig sakkban tartják egymást az út kellős közepén, vagy mint a végső leszámolás jelenet, ami akár a Volt egyszer egy Vadnyugatban is megtörténhetett volna).
Aki szereti az olyan filmet, ami folyton meglepi, annak szívesen ajánlom.
