A polgárpukkasztó, merész hangvételű filmjeivel híressé - vagy talán hírhedtté - vált Marco Ferreri az 1970-es években megrendezett szatirikus-vitriolos történeteit követően a 80-as évek elején egy nyomasztó, fullasztó atmoszférájú, erotikától sem mentes melodrámával jelentkezett. A hétköznapi őrület meséi önsorsrontó emberek tragikus története, akik a saját nyomoruk fogságában vergődnek, miközben a többi ember róluk talán mit sem tudva éli a saját kis- vagy nagypolgári életét.
A film főszereplője, Charles Serking valójában egy német-amerikai író-költő, Charles Bukowski alteregófigurájából született meg. Bukowski egy lecsúszott, alkoholista művész volt, aki kétségbeesetten próbált felkapaszkodni a nagy alkotók közé, miközben a sorstársai körében gyűjtött ihletet a munkáihoz. Ő teremtette meg a Henry Chinaski nevű irodalmi alakot, akinek a sorsa sokban mutat hasonlóságot a Bukowskiéval. Szerzői jogi okok miatt azonban Ferreriék megváltoztatták a filmjük főszereplőjének nevét, de nagyban támaszkodtak Bukowski műveire, illetve életútjának eseményeire. Serking (Ben Gazzara) a filmben egy idősödő költő, aki aprópénzre váltja a vélt vagy valós tehetségét, s mindennapjait az alkohol és a nők utáni járkálás tölti ki. Voltaképpen a semmiből él, néha az írógépét püföli, de legtöbbször alkoholmámorban támolyog az utcán, vagy léha nőcskékkel hentereg. Céltalanul tölti az idejét, az életének semmi sem ad értelmet, ugyanakkor meghalni sem tud (és nem is akar). Lepusztult lebujok, sötét, áporodott levegőjű lépcsőházak és szobák adják az általa nap mint nap belakott teret, és a sorsa a teljes kilátástalanság, amin - úgy tűnik - nem is akar változtatni. A bódulat mellett a nők hajhászása Serking másik kedvenc foglalatossága, gyakorlatilag minden nőre rámászik, legyen az éppen csak domborodó mellű bakfis vagy elhízott, középkorú özvegyasszony. Életéből persze az agresszió sem hiányzik, és ha kell, akár még fojtogatja is a szomszéd lakásban élő exfeleségét, akivel finoman fogalmazva sem harmonikus a viszonya. Serking-Bukowski (és az ő figurájuk révén talán Ferreri is) a társadalom számkivetettjeivel, a normális polgári élet peremére - vagy talán azon is túlra - kergetett (esetleg saját hibájukból oda került) névtelen százakkal és ezrekkel vállal sorsközösséget, és sokáig úgy tűnik, hogy az életében nem is lesz semmi változás.
A film cselekményét kissé felfrissíti, amikor Serking megismerkedik egy hozzá hasonlóan sebzett lelkű, szuicid hajlamú kurvával, Cass-szel (Ornella Muti). A két ember között se veled, se nélküled jellegű kapcsolat alakul ki, hol közelebb kerülnek egymáshoz, hol eltávolodnak egymástól. Serking talán életében először most érez az egyszerű szexuális vágynál többet egy nő iránt, míg Cass életében először találkozik egy olyan férfival, aki nem csak a kurvát látja benne. Habár ideig-óráig úgy tűnhet, hogy egymás "megváltói" lehetnek, mindketten végzetes hibákat követnek el, s a cselekmény tragédiába fordul.
Ferreri e filmjében melankóliával, rideg naturalizmussal és talán némi részvétlenséggel mesél kisiklott sorsú, agyongyötört lelkű emberekről. A történetben gyakorlatilag egyetlen olyan karakter sincs, akivel a néző azonosulni tudna, amit az is erősít, hogy a cselekmény zömmel lepusztult környékeken játszódik, a szereplők pedig a "tisztes" polgárok által megvetett alakok: csavargók, alkoholisták, kurvák, stricik. Ez a züllöttség még hangsúlyosabbá válik az által, hogy a helyszín Los Angeles, Hollywood "tőszomszédsága". A csillogás városának sötétebbik oldalát mutatja be Ferreri filmje, "természetesen" alulnézetből. Ezeknek az embereknek az életét minden nap áthatja a bűn, az erőszak, az alkoholizmus, a szabadon kiélt ösztönök. A polgári társadalom által deviánsnak tartott, sérült lelkű emberek vergődnek a kilátástalan sorsuk hálójában, megváltásra várva, miközben nap mint nap lefutják a maguk felesleges köreit, és képtelenek kiszabadulni ebből a mocsokból. Serking alakja révén Ferreri a művészetet és a devianciát hozza közös nevezőre, gyakorlatilag azt állítva, hogy ebben a világban a kettő szinte egybeforrt, és hogy a művészet sem tudja megváltani - de még csak megváltoztatni sem - a világot. Hiába a művész gyötrődése és öngyötrése, ma ez már nem elegendő ahhoz, hogy a vajúdásból meg is szülessen valami. Hogy Bukowski írásai és önéletrajza mennyire vihetőek vászonra, nem tudom megmondani. Ferreri filmje azonban mintha kicsit halvány lenne, az erkölcstelenség, nihilizmus, kiábrándultság ábrázolása, az egyén és az identitás szétesésének, a szeretetre, normális életre, normális emberi kapcsolatokra vágyó emberi roncsok vergődésének bemutatása ebben a történetben talán kevéssé katartikus erejű, mint amilyennek ígérkezik. Hiába a főszereplők hiteles játéka, hiába Tonino Delli Colli szokás szerint expresszív erejű operatőri munkája, olyan, mintha Ferreri ez esetben kissé elengedte volna mind a történetet, mind a saját rendezői gyeplőjét. A tőle megszokott meghökkentő ötletekben való tobzódás helyett egy kissé szürke, a tisztes középszer felső szegmenseibe helyezhető melodrámát kapunk, amely talán pont azért nem lett annyira ütős darab, mert Ferreri megpróbált lefutni egy tiszteletkört Bukowski személye és munkássága előtt. Erős közepesre értékelném ezt a filmet, de végső soron nem bántam meg, hogy megnéztem.
64 A hétköznapi őrület meséi (1981)
Charles Serking épp próbál leszokni az alkoholról, ám rövidesen függősége csak még inkább súlyosbodik, ahogy megérkezik Los Angelesbe. több»
