Eposzi drámába ágyazott megváltástörténet, melynek mindkét eszmei vezérfonala a kimértségével, lágyságával, a kollektív és egyéni érzelmek finom vezetésével építkezik. Az isteni indíttatás és a rendszerbe belegyömöszölt hitrendszer, a bűn és vezeklés, valamint a katartikus megváltás éles szembenállása egészen példásan bontakozik ki a filmben. Tulajdonképpen semmilyen ilyen irányú disszonancia nem fedezhető fel a történet kibontakozása során.
A rendezőnek óriási mázlija volt, hogy két ilyen nagyságú színésszel dolgozhatott együtt, mert más felállásban szinte már nem is lenne ugyanaz a mű. Vagyis gyakorlatilag senkit nem lehetne kimozdítani a helyéről úgy, hogy nem szenvedne csorbát az érzelmi dramaturgia. Robert de Niro éles, pikírt karaktere és a Jeremy Irons által megformált Gabriel atya végtelenségig finom, beletörődő jósága – vagyis ennek ellentéte, majd fokozatos egymáshoz simulása tökéletes együttállás.
Az új földrészen zajló társadalmi ellentétek a hódítók és az őslakosok közt abban az időben, amikor a történet játszódik, már szinte avíttá vált. A korai konkvisztádorok embertelen harca az Újvilág népeivel nagyon hamar felfutott, olyannyira, hogy néhány évtized alatt megbocsáthatatlan ősbűnök gyűltek fel. Amikorra a misszió tagjai megérkeztek, már minden eldőlt. Mégis, tudva tudván ezt, olyan érzelmi merítéssel, alázattal és szeretettel fogtak munkájukhoz, ami igazán figyelemre méltó.
Mendoza a szó szoros értelmében vett keresztútjárása szívszaggató, s olyan momentumokat foglal magában, ami a hitelességet megkérdőjelezhetetlenné teszi. Pszichéjében láthatóan vissza-visszatérnek a korábban berögzült reflexek, indulatok. Az, hogy a történet végére újra katonaként harcol – a legkomolyabb értelemben –, szinte elvárható, s újabb példát szolgáltat arra, hogy a megbocsátás, az új élet elkezdése lehet a legvalódibb, annak külső színezete nem olyan, amit a felszínes szemlélők elvárhatnak.
Mindenesetre valóban egyedülálló mozival állunk szemben, s újfent utalni kell az alkotógárda kiemelkedően magas színvonalú munkájára. Furcsa, hogy bár európai produkcióról van szó, mégis a hagyományos filmes gálákon nem igazán emelték pajzsra. Bizonyos időközönként érdemes újranézni, mert megtekintése meglehetősen nagy érzelmi hatással jár együtt.
Eposzi drámába ágyazott megváltástörténet, melynek mindkét eszmei vezérfonala a kimértségével, lágyságával, a kollektív és egyéni érzelmek finom vezetésével építkezik. Az isteni indíttatás és a rendszerbe belegyömöszölt hitrendszer, a bűn és vezeklés, valamint a katartikus megváltás éles szembenállása egészen példásan bontakozik ki a filmben. Tulajdonképpen semmilyen ilyen irányú disszonancia nem fedezhető fel a történet kibontakozása során.
A rendezőnek óriási mázlija volt, hogy két ilyen nagyságú színésszel dolgozhatott együtt, mert más felállásban szinte már nem is lenne ugyanaz a mű. Vagyis gyakorlatilag senkit nem lehetne kimozdítani a helyéről úgy, hogy nem szenvedne csorbát az érzelmi dramaturgia. Robert de Niro éles, pikírt karaktere és a Jeremy Irons által megformált Gabriel atya végtelenségig finom, beletörődő jósága – vagyis ennek ellentéte, majd fokozatos egymáshoz simulása tökéletes együttállás.
Az új földrészen zajló társadalmi ellentétek a hódítók és az őslakosok közt abban az időben, amikor a történet játszódik, már szinte avíttá vált. A korai konkvisztádorok embertelen harca az Újvilág népeivel nagyon hamar felfutott, olyannyira, hogy néhány évtized alatt megbocsáthatatlan ősbűnök gyűltek fel. Amikorra a misszió tagjai megérkeztek, már minden eldőlt. Mégis, tudva tudván ezt, olyan érzelmi merítéssel, alázattal és szeretettel fogtak munkájukhoz, ami igazán figyelemre méltó.
Mendoza a szó szoros értelmében vett keresztútjárása szívszaggató, s olyan momentumokat foglal magában, ami a hitelességet megkérdőjelezhetetlenné teszi. Pszichéjében láthatóan vissza-visszatérnek a korábban berögzült reflexek, indulatok. Az, hogy a történet végére újra katonaként harcol – a legkomolyabb értelemben –, szinte elvárható, s újabb példát szolgáltat arra, hogy a megbocsátás, az új élet elkezdése lehet a legvalódibb, annak külső színezete nem olyan, amit a felszínes szemlélők elvárhatnak.
Mindenesetre valóban egyedülálló mozival állunk szemben, s újfent utalni kell az alkotógárda kiemelkedően magas színvonalú munkájára. Furcsa, hogy bár európai produkcióról van szó, mégis a hagyományos filmes gálákon nem igazán emelték pajzsra. Bizonyos időközönként érdemes újranézni, mert megtekintése meglehetősen nagy érzelmi hatással jár együtt.