A DC moziuniverzum 3. filmje volt, mely a Batman vs. Superman és Az Igazság Ligája között jelent meg, és időrendben is Superman bukása és az Igazság Ligájának megalakulása között játszódik. Az Öngyilkos osztag 1959-es képregényes debütálása óta sikerrel futott, noha az évek során többször változtak a tagjai, gyakran bevetésenként is. Kezdetben egy elit katonai egység volt, később pedig antihősökből verbuválták össze a osztagot.
Ez a koncepció alapvetően zseniális, és a szuperhősfilmek özöne közepette kellemes vérfrissítés is lehetett volna, a túlzottan nagyszabású marketing kampány pedig gyakorlatilag megugorhatatlanul magasba röpítette a rajongói elvárásokat. De természetesen az, hogy a film nem ugorja meg a magasra korbácsolt ingerküszöböt, nemcsak a túlpörgetett hype-vonatnak köszönhető. Része volt benne a Batman vs. Superman kritikai bukásának, mely után a Warner kapkodni kezdett az éppen forgó projekt körül. Ez rossz kreatív döntések sorozatát hozta magával, többek között megváltoztatták a David Ayer által megírt, képregényhűbb befejezést, jelenteket vágtak ki, új jeleneteket forgattak le és toldottak be utólag a kész filmbe (ennek is köszönhetők a helyenként borzalmas vágások), a szoros határidő miatt pedig David Ayer mindössze 6 hét alatt írta meg a forgatókönyvet, a forgatás pedig rohamtempóban zajlott.
Bár a hangulat igencsak jóra sikeredett, a 6 hét alatt összecsapott forgatókönyv erősen rajta hagyta a bélyegét a kész eredményen. A cselekmény váza bot egyszerű, de jót is ki lehetett volna hozni belőle, viszont a kivitelezés során csúnyán félrecsúsztak a dolgok. A szereplők, vagyis az X különítmény tagjai hatalmas egyéniségek a képregények lapjain, eredettörténeteiket és egész pályafutásukat, személyiségüket évekig, évtizedekig is építgethetik, ezért várható volt, hogy az Öngyilkos osztag elsősorban a karakterekre fog építeni, és a trailerek is egy karakterközpontú, őrült tombolást ígértek.
Jól is indul az egész, ahogy egy képregényes intro keretében, néhány mondatban bemutatják az egyes figurákat. Ayer ott hasalt el, hogy ennél a néhány mondatnál nem is szentel több figyelmet a karakterábrázolásnak, a még nagyobb baj pedig az, hogy nem is hagyja, hogy ők többet kommunikáljanak magukról. Amellett, hogy egyikük sem tud igazán kibontakozni, azzal a kevéssel is hűtlenek a képregényes gyökereikhez, amit megmutatnak magukból.
David Ayer a Warner bábáskodása alatt lebutította, megszelídítette és családbarát, PG-13-kompatibilissé tette ezeket az ikonikus, halálos antihősöket. Azzal pedig, hogy jelképes értelemben kiherélte őket, pont azt szalasztotta el, ami miatt érdekesek voltak személyenként, ami miatt érdekes lehet egy ilyen kényszerkülönítmény, és ami miatt mindenki kíváncsi volt erre az adaptációra, illetve amit a promóciós anyagok leginkább megígértek; röviden: elvesztette a hitelességét.
Nem titkoltan Joker és Harley Queen nevével akarták eladni a filmet. Előbbi nem is tagja az osztagnak, utóbbi pedig egy díszesen csomagolt, mégis üres ajándékdoboz. Harley Queen veszélyességét megszállott örültsége adja, itt pedig ugyan többször is mondogatják, hogy Harley mennyire őrült és kiszámíthatatlan (Amanda Waller szerint még Jokernél is őrültebb), nem tesz semmi őrültséget, a sztori közepe táján már előre kiszámítható minden lépése. Egyáltalán nem tűnik olyan őrült és veszélyes gyilkosnak, amilyen valójában. Ennek a lightos megjelenítésnek köszönhetően pedig az egyediségét elvesztette, és megmaradt belőle az olcsó, "kislányosan naiv, de szexi és veszélyes" sablon, amit persze jelentősen feljavít Margot Robbie színészi tehetsége és karizmája, de nem változtat azon, hogy a karakter el lett rontva.
A másik fókuszban lévő figura Deadshot, akit szintén csak Will Smith játéka ment meg valamennyire, de ez sem fedezi a rosszul összeállított karaktert. Mindössze annyit tudunk meg Deadshotról, hogy nagyon jól lő, és hogy elvált apa. Amit annyira túlzóan és feleslegesen kihangsúlyoznak, hogy hamar unalmassá válik, főként annak fényében, hogy van a csapatban egy másik apa egy sokkal izgalmasabb és érdekesebb dilemmával. Nevezetesen El Diablo, azonban neki aránytalanul kevés időt szentelnek, a végjátékban pedig sebtében bontják ki valamennyire.
Boomerang Kapitányról mindössze annyit tudunk meg, hogy szereti a rózsaszín egyszarvúakat, Gyilkos Krokról pedig gyakorlatilag semmit. " Szörnyetegként kezelték, ezért szörnyeteggé vált" – mindössze ennyi fűznek ehhez az egyébként roppant érdekes karakterhez. Aztán ez a szörnyeteg csont nélkül vállalkozik a világ megmentésére. A film általános tézise, hogy nem győzi lépten-nyomon hansúlyozni, hogy ezek a metahumánok mennyire rosszak és gonoszak, de megmutatni nem meri, mindössze egy kirakatbetörést láthatunk rosszalkodásként a világ leggonoszabb csoportjától.
A varázslónő szerepében az antiszínész Cara Delevigne gyakorlatilag alulmúlhatatlanul papírmasé gonosz, mely övön aluli ütés még ennek az osztagnak is. A "néma " kardforgató Katanának mindössze egy mondatot szántak, a lélekelnyerő kardnak semmi funkciója sincs, pedig egészen kreatívan is fel lehetett volna használni egy kis fantáziával.
És elérkeztünk Jared Leto hírhedt Joker alakításához. A reklámok szintén hazudtak, mikor húzónévként használták Jokert, mivel kb. 10 percet tölt a képernyőn, amiből minimum 5 perc flashback jelenet. De ez rendben is van így, hiszen ez a Joker még nyomokban sem tartalmaz semmit az eddigi Jokerek (Jack Nicholson, Heath Ledger, újabban Joaquin Phonix) szellemességéből, karizmájából, művészi tébolyából vagy fekete humorából. Ez egy olcsó, rossz, ripacs Joker-paródia, akit nézni is fáj, és még a cselekményre sincs abszolút semmi hatással. Kis túlzással akár a legendás figura meggyalázásának is nevezhető.
A párbeszédek sértően felszínesek és műanyagok, szinte egyetlen valamire való eszmecserét sem lehet kiemelni. Jól példázza a színvonalat az a beszélgetés, mikor Harley Quinn azt ecseteli, hogy mennyire rosszak és rondák is ők belülről. Majd Gyilkos Krokra bökve azt mondja: "Ő kívülről is ronda". Mire Gyilkos Krok így válaszol: "Nem igaz... Én vagyok a legszebb".
És ugyanehhez a jelenethez köthető a történet dramaturgiai mélypontja is . Az Öngyilkos osztag a világ megmentése előtt beül kocsmázni egyet. Rick Flagg kész szabadon engedni őket, de mivel elmeséli, hogy számára az a küldetés igazi célja, hogy megmentse a barátnőjét, June Monne-t Varázslónőtől, az osztag úgy dönt, önként vele tart, és mégis megmentik a világot. Igen, az, hogy megmentsék az egész általuk ismert világot, vagy az, hogy visszanyerjék a szabadságukat, nem motiválta őket eléggé, de Flagg nőjének a drámája igen... Ezzel alulmúlta a Batman vs. Superman "Marthás" jelenetét.
A film erősségei közé mindössze az erős és hangulatos atmoszféra és a soundtrack sorolható. Helyenként beindul egy kis dráma, pl. El Diablo előtörténetével, és néha-néha egy-egy poén is betalál. De összességében nagyon érződik rajta, hogy nem mert egyedi lenni és újat mutatni, inkább a jól bevált fogásokat használta, csakhogy minél nagyobb réteget szólítson meg. Érződik, hogy a Warner nagyon akarta, hogy népszerű legyen ez a film, népszerűbb és sikeresebb, mint a Batman vs. Superman, így gyakorlatilag sterilizálta. Az anyagi siker oltárán feláldoztak egy potenciálisan átütő adaptációt.
