Battle Angel, Killing Me Softly, I Wanna See You

2019.03.24 20:49 Attila G. Olvasottság: <100x

0

Killing Me Softly

3 megjegyzés elöljáróban:

1) HOZZÁSZÓLÁSOM VÉGKIFEJLET-MEGJELENÍTÉST TARTALMAZ…HAT!

2) Értékelésem nem feltétlen lesz szinkronban a véleményemmel/hozzászólásommal; erről, ennek okairól – illetve arról, hogy miért adok mégis maximális „pontszámot” – később.

3) Hozzászólásom nem lesz teljesen elkalandozásoktól, kitekintésektől mentes, de nem tudok eltekinteni attól, hogy ezt a filmet bizonyos filmekkel, esetleg sorozatokkal bizonyos okokból kisebb vagy nagyobb mértékben összehasonlítsam.

Az idei év tekintetében az általam leginkább várt mozifilm az Alita – A harc angyala volt. Az előző évben ez a film a Rampage – Tombolás volt. Mindkét filmre igaz, hogy látványosak, és valamilyen mértékben/okból felvillanyozók voltak; azonban némiképp csalódást okoztak, és sokat markoltak, de egy kicsit keveset fogtak. Viszont, amíg a Rampage (egy, a moziélményhez kapcsolódó, de a filmtől független zavaró tényezőtől eltekintve) szinte felüdítő volt (egyébként a tavaly moziban látott 36 film közül a középmezőny elejére, élmezőny végére ért oda), addig az Alita egy kicsit álmosító, zsibbasztó, s talán egy kicsit olykor lehangoló (például párszor, talán a vásznon látott dolgok miatt elkalandoztak a gondolataim. Egyébként ez eddig idén a 28. film volt, amit moziban láttam, bár mostanra egy kissé elfogyott a lendület .

Az Alita egy kicsit emlékeztet a Gyűrűk ura – A gyűrű szövetsége című filmre és a 200 első randi című sorozatra (az előbbi nem feltétlenül jött be, az utóbbit szerettem). Mindhárom alkotásnál azt éreztem többé-kevesbé, hogy bár lassan-lassan araszolgat a történet, nem igazán haladunk sehova. S amikor már igencsak közeledik a vége, s valamiféle épkézláb végkifejletre számítanál, s arculcsapásként ér, hogy vagy nincs igazi végkifejlet, vagy egy kissé faramuci… Az egy kissé olyan, mintha anélkül estél volna bele a fekete lyukba, hogy előtte úgy igazán megvilágosodtál volna. Értem, hogy talán mindhárom alkotásnak lett/várható folytatása, de akkor is. 2-3 órát kíváncsian eltölteni a mozivászon, és 60 epizódot hasonlóképp eltölteni a képernyő előtt úgy, hogy bőven maradt benned hiányérzet, egy kissé kellemetlen.

SPOILER ON.

Az Alita egy kissé emlékeztet az Eredetre. Mondjuk jelentős különbség, hogy az Eredetet én speciel utáltam, vagy legalábbis nem tudtam vele mit kezdeni (attól függetlenül, hogy nem vagyok Leonardo Di Caprio-fan), míg az Alitát, mindennek ellenére sokkal inkább tartom szerethető filmnek. Azonban. Az Eredet szerintem „2-pólusú” filmnek tekinthető. Ami többek közt zavart, hogy nem volt benne igazi főgonosz; sőt, szinte semmiféle gonosz. Az Alitában akadtak ugyan gonosz, illetve főgonosz karakterek (utóbbiból 4, + még egy, aki szinte olyan, mint Columbo felesége, csak kicsit upgrade-elve), viszont ezek több-kevesebb mértékben mintha kissé súlytalanok lettek volna. Például Mahershala Aliról – és kicsit Jennifer Connelly-ről is – egy kissé olyasféle benyomásom volt, mint amikor egy csapatmérkőzésen az egyik csapat játékosai bizonyos időtartamon keresztül csak a mezüket viszik a pályára. Menőznek, vagy próbálnak menőzni, szinte szimpatizálsz velük – vagy már eleve szimpatizáltál –, de valahogy mégsem érzel a részükről igazi lélekjelenlétet. Egyébként ilyen tekintetben egy kissé eszembe jut az Aquaman, és az Austin Powers 3 is. Ugyanis ezekben a filmben meg olyan főgonoszok voltak, akik csak ideig-óráig voltak főgonoszok, de a film végére szinte mindenki megjavult. Ha esetleg az ember valamilyen főgonosszal szeretne szimpatizálni, már-már képtelenség, mert szinte semmi tartásuk nincs.

SPOILER OFF.

Az a bajom még kicsit az Alitával, hogy szerintem legalább 3-4 alkalommal úgy éreztem, mintha 10-15 perces, igen fontosnak tekinthető összekötő, átvezető részeket kivágtak volna a filmből. Robert Rodriguez tényleg M. Night Shyamalant akarja másolni ilyen tekintetben? S akkor most várható az Alitától független „Úgy szeretlek, majd szétszedlek” (eredeti angol cím: Killing Me Softly), majd a 2 filmet összekötő, sejtelmes című Üvegszem (azaz: Give My F***ing Eyes Back, I Wanna See You)? Ugye nem így lesz? Mármint jó folytatások jöhetnek, de nem így!

Volt még egy olyan érzésem, mintha egy színes, látványos bábelőadást láttunk volna, olyan egysíkú bábokkal, amiket papírlapokból vágtak ki. S a bábok mögé kifeszítettek egy jól megrajzolt papír hátteret. Pedig az lett volna igazán fontos és lényeges, ami a papír háttér mögött van. Én legalábbis olykor talán kissé képtelen voltam a dolgok/történések mélyére látni. Mintha az egyébként csodálatos és már-már varázslatos, és csak olykor elszürkülő látványorgiával kiöntötték volna a vízzel együtt a gyereket a lavórból. Bár talán pont az volt a csalóka, hogy nem volt mit a dolgok mélyén látni, ezért volt „kifeszítve a papír háttér”, amit érzékelni véltem. Szóval akadtak furcsaságok a filmben talán az említetteken felül is, de ezek jutottak hirtelen eszembe. Illetve még egy furcsaság eszembe jutott, de ez nem írható a film számlájára, ez az én figyelmetlenségem. Szinte nagy Michelle Rodriguez-rajongó vagyok. S fel se tűnt, hogy szerepelt a filmben, jobban mondva nem ismertem föl; csak a stáblistát olvasva tűnt fel a neve. Pedig szinte tudtam, hogy az a kiborghölgy valahonnan ismerős. Ha valakit ennyire robotizálnak, az már valami!

Hogy miért adtam mégis 5 csillagot a filmre (3,5; illetve lefele kerekítve 3 csillag helyett)?

Egyrészt a főszereplő hölgy/karakter. Bár nem tekinthető hasonmásnak, mégis külső és belső tulajdonságok tekintetében is (tekintet, stílus, lelkület, habitus és hasonlók) igencsak emlékeztetett egy egykori kedves ismerősömre. Akit egy dologtól/hátránytól eltekintve igencsak örömteli volt megismerni, viszont hosszú évekkel ezelőtt volt hozzá, illetve a társaságához szerencsém. Szinte hiányzik. Másrészt egy kissé olyan érzésem van mostanság, mintha relatíve jelentős mértékben – úgy 35 %-ban – rossz vagy maximum közepes minőségű vizsgafilmek árasztanák el a mozikat. Amikor az alkotók valamit nagyon próbálnak kifejezni és emellett önmegvalósítani, de ez nem igazán sikerül nekik, és ezért – még ha esetleg találsz is eme filmekben valami pozitívumot, mégis – elferdült, csak csekély mértékben, vagy semennyire sem élvezhető alkotásokat kapunk/nyerünk. (Például, ha azt a 7 filmet tekintem, amit az Alita előtt láttam itt-ott. Vagy néhány tavalyi, de az idei díjátadókon induló alkotást. Bár akadtak közöttük valamennyire pozitívabb darabok. Mégis mindegyikről némileg vagy igencsak negatívan beleborzongva vagy félálomban jöttem ki. S ilyesféle filmek ilyen-olyan kategóriákban például Oscar-díjakat kapnak, mikor még az Oscar-jelölés is túlzásnak tűnik. Egyszerűen nem értem néhány filmet illetően, hogy hogyan köthettek ki mozikban, s miért nem kötöttek ki egyből DVD-n, vagy miért nem nyúlta le ezeket a Netflix.

Részben ennek fényében, e filmekhez viszonyítva, s minden hibája ellenére úgy gondolom, hogy az Alitától nem lehet elvitatni, hogy igencsak moziba illő, kiemelkedő, szinte élvezhető, már-már szerethető alkotás, amire pozitívan fogok visszaemlékezni. Egyébként bőven akadtak már-már szenzációs és sziporkázó jelenetek a bárban. Például a rajtaütők bunyója, ami már-már a westerneket idézte fel, a kiborgkutyák bosszúja, és az inverz csapat zúzása a nagy pályán. Tetszetős film volt ez.