Ez csak simán egy rettenet!

2022.09.03 15:03 Interfectorem Sabnock Nézhetetlen Olvasottság: <100x

1

Roland Emmerich elfáradt?

Bizonyosan, mert ez a film minden csak nem színvonalas, és jó.

Unalmas, klisés, fárasztó, és agyzsibbasztó!

Miért?

Elmondom...

A leginkább sci-fi akciófilmként értelmezhető Moonfall felütése egyébként majdnem egész szimpatikus a maga végtelenül abszurd elgondolásában: 2011-ben a NASA egyik Föld körüli küldetése során egy megmagyarázhatatlan anomália okoz tragikus kimenetelű bonyodalmat, amit a világ nagyhatalmai (az Egyesült Államok legalábbis biztosan) éveken át sikerrel tusolnak el a közvélemény elől. (Szokásos.) Na persze itt is meglesz a hallgatás böjtje, kiderül ugyanis, hogy az incidens következtében a Hold letért megszokott keringési pályájáról...

Ha valamilyen csoda folytán nem sikerülne korrigálni a kitérést, akkor a Föld őrző-védő kísérője darabokban fog ráhullani a bolygóra, globális kataklizmát okozva.

Magyarul, a Föld elpusztul!

A dolgokat bonyolítja, hogy a Hold gyanúsan nagy tömegvonzása már a becsapódás előtt katasztrofális eseményeket idéz elő otthonunk felszínén. Lényeg a lényeg, a világot meg kell mentenie valakinek, amire a Moonfallban nincs is alkalmasabb személy két visszavonultatott űrhajósnál és egy összeesküvés-elméleteket gyártó neckbeardnél.

Hahahahaha...

Elérkezünk napjainkhoz, és a hihetetlen mentőakcióhoz!

Harper (Patrick Wilson) adósságoktól sújtva ex-űrhajósként haknizik kisiskolásoknak, felesége a Lexus kereskedő Tom-mal (Michael Pena) él, fia Sonny (Charlie Plummer) pedig egy éjszakai autós, kissé kalandos ámokfutás miatt éppen rendőrségi őrizetben van. Jo gyerekére egy kínai cserediák (Wenwen Yu) vigyáz, volt férje (Eme Ikwuakor jaj de rossz!) pedig a seregben tölt be kifejezetten magas pozíciót. Az összeesküvés elmélet hívő, meg nem értett zseni, KC Houseman (John Bradley) ezalatt rájön, hogy valamiért a Hold egyre közelebb kerül a Földhöz, ami teljesen beláthatatlan következményekkel fog járni. Houseman szentül hiszi, hogy a Hold valójában egy nálunk sokkal fejlettebb civilizáció űrhajója, ami valószínűleg meghibásodott. Természetesen senki nem hisz neki és mire végre mindenkinél összeáll a kép, három hetünk van cselekedni...

Mondanom sem kell, hogy bolygónk megmentése – csak és kizárólag – a fent felsorolt szereplőkre vár, (kikre másra?) akik hozzá is kezdenek ehhez, hatalmas lendülettel...

Aztán jött a pofán csapás!

Mégis, mit vártál egy ilyen filmtől? – szegezik hozzám a kérdést, miután csalódottságomnak adtam hangot. Mert vannak ugye azok a filmek, melyek nyíltan felvállalják, hogy a valóságot parodizálják, ferdítik vagy túlozzák el, de a Moonfall komolyan teszi azt, amit és emiatt leginkább arra a haverunkra hasonlít, aki rezzenéstelen arccal szívat minket, hogy a végén a pofánkba röhöghessen és ilyenkor (még) kevésbé kedveljük őt, mint egyébként. Oké, a filmben elhangzik egy mondat, aminek akkor és ott nem tulajdonítunk nagyobb jelentőséget, pedig a végére (dehogy, még csak nem is a végére) kiderül, hogy igenis ezen van a lényeg. Jo Fowler azt mondja, kissé negédesen, hogy felejtsünk el mindent, amit eddig a világmindenségről tudtunk...

A film pedig semmi mást nem csinál, minthogy ténylegesen valóban elfelejteti mindezt velünk, mikor a logikai és dramaturgiai lukakat meglehetősen amatőr módon tömködi be és ellentmond mindennek, amit az iskolában (és az életben ) tanultunk, de a józan paraszti észnek is. Gondolok itt pl. arra, hogy amikor a cselekmény úgy kívánja, Halle Berry karaktere korlátlan hatalommal bírjon, akkor a NASA igazgatója egyszerűen fogja magát és a belépőkártyáját átadva neki lelép a színről...

Elég ciki, ugye?

A belépőkártya birtokosa ezt követően bármit, de tényleg bármit megtehet, többek között utasítást adhat arra, hogy mindenki hagyja el az az űrkikötőt, majd a 10 éve nem használt Endeavour egy rövid felkészítés után háromfős legénységgel (ebből egy civil), háromból kettő működő hajtóművel indul el a küldetésére, miközben az irányító központban két mérnök és egy szerelő marad, de nem is sokkal később ők is menekülőre fogják. Ez a kilövés a legjobb paródiának is teljesen a becsületére válna és a film gyakorlatilag hasonló műgonddal megírt és elkészített jelenetek egymásutánjából áll...

A színészi játék, a dialógusok, a történetvezetés inkább a középszerűnél is rosszabb, egyedül a látványra nem lehet panasz, ám ezúttal még arra sem veszik a készítők a fáradságot, hogy bemutassák, mi van az Egyesült Államokon kívül, hiszen minden fontos dolog úgyis ott történik, tojunk mi a világra, ugye usások?

A közelmúlt összes katasztrófafilmjét és akció sci-fijét gyúrták össze, azokból is inkább a kimaradt jeleneteket, mindegyikből kapunk egy keveset, akár odaillik, akár nem. A világot megmentő maroknyi hős és hátrahagyott családjuk sztorikból simán meg lehetne tölteni a ma már nem létező videotékákat. Estünkben még arra is gondosan ügyeltek, hogy mindenkit egy helyre tereljenek össze, miután a katasztrófafilmek (mert ez bizony az) egyik lényegi eleme, hogy a szereplők szétszóródnak a nagy káoszban, ezzel is növelve a feszültséget.

Mondjuk engem inkább kacagtat a bénaságuk, és a szikár, unalmas szkript!

A Moonfall egy féktelen , és idióta zúzás, ami két órára kikapcsol és a CGI tényleg pöpec, de úgy nagyjából ennyi. Mielőtt valaki újfent megemlítené azt a bizonyos (egyébként szerintem abszolute nem létező) kritikusi szemüveget, amin keresztül a filmeket nézem, biztosítom róla, hogy nem igaz!

Csak elmondom a saját szemszögemből, és ennyi!

Lebeszélni senkit nem beszélnék le róla, kellenek az ilyenek is a maguk „elégséges szolgáltatásaikkal”, hiszen van olyan, hogy az ember megrendeli az Armageddont valamelyik kínai, vagy indiai oldalról és a lejátszóba betéve Bruce Willis helyett egy „hogy a pi.sába kerültem én ide?” Patrick Wilsont lát. Miután az előzetes a film minden fordulatát tartalmazza, csak megszokásból linkeltem, senki ne nézze meg...

Vagyis...

Csakis...

Saját felelősségére!

Kedvenc fotelem, és egy kis popcorn!