A filmtörténetben talán a legepikusabb jelenettel vagy mémmel rendelkezik. A cselekmény központi, mondhatni, antihőse, a halál ilyetén módon történő ábrázolása, illetve manifesztációja rendkívül szellemes. Tulajdonképpen annyira spontán és magától értetődő a megjelenése (mind a néző, mind pedig Skandinávia nagy Odüsszeusza, Antonius Block számára), hogy szinte nem is feltűnő.
A sakkjátszma felvetése nyilvánvalóan az élet allegóriája, a végső nagy megmérettetés – amelyre a felkérést Antoniustól a halál simán elfogadja. Lovagunk rendkívüli és meghökkentő magabiztossága a néző számára is kissé meglepő lehet, hiszen ki tudna ellentmondani, avagy ki merné felvenni a kesztyűt, vagyis a sakktáblát.
Utazásaik – fegyverhordozójával – az ismeretlen tájakon gyakran mint tétlen vagy tehetetlen megfigyelőként kárhoztatja őket. A képtelenség okozta frusztráció ugyanakkor csak újabb és újabb megválaszolatlan kérdéseket vet fel.
Leginkább olyan emberekkel kerülnek kapcsolatba, akik önkéntelen vagy tudatosan váltak ki a tömegből. Keresztkérdéseket mindenkinek fel lehet tenni. A megértést ekkor már a túlzott spontaneitás és a valóság egy az egyben az arcba csapása nehezíti. A hazugsághoz, a kétértelműséghez való hozzászokás reflexszerűvé válik, olyannyira, hogy a lét értelmének keresése túlnyúlik az átlagos emberi egzisztencián.
Döbbenetes, ugyanakkor megkapó jelenetsorral búcsúzik a nézőtől Bergman legeredetibb filmje, tulajdonképpen nem hagy kétséget maga után. Bár nehezen nézhető, mindenképpen többedszeri megtekintésre ajánlott. Folytathatatlan, remake-je nem elképzelhető.
A filmtörténetben talán a legepikusabb jelenettel vagy mémmel rendelkezik. A cselekmény központi, mondhatni, antihőse, a halál ilyetén módon történő ábrázolása, illetve manifesztációja rendkívül szellemes. Tulajdonképpen annyira spontán és magától értetődő a megjelenése (mind a néző, mind pedig Skandinávia nagy Odüsszeusza, Antonius Block számára), hogy szinte nem is feltűnő.
A sakkjátszma felvetése nyilvánvalóan az élet allegóriája, a végső nagy megmérettetés – amelyre a felkérést Antoniustól a halál simán elfogadja. Lovagunk rendkívüli és meghökkentő magabiztossága a néző számára is kissé meglepő lehet, hiszen ki tudna ellentmondani, avagy ki merné felvenni a kesztyűt, vagyis a sakktáblát.
Utazásaik – fegyverhordozójával – az ismeretlen tájakon gyakran mint tétlen vagy tehetetlen megfigyelőként kárhoztatja őket. A képtelenség okozta frusztráció ugyanakkor csak újabb és újabb megválaszolatlan kérdéseket vet fel.
Leginkább olyan emberekkel kerülnek kapcsolatba, akik önkéntelen vagy tudatosan váltak ki a tömegből. Keresztkérdéseket mindenkinek fel lehet tenni. A megértést ekkor már a túlzott spontaneitás és a valóság egy az egyben az arcba csapása nehezíti. A hazugsághoz, a kétértelműséghez való hozzászokás reflexszerűvé válik, olyannyira, hogy a lét értelmének keresése túlnyúlik az átlagos emberi egzisztencián.
Döbbenetes, ugyanakkor megkapó jelenetsorral búcsúzik a nézőtől Bergman legeredetibb filmje, tulajdonképpen nem hagy kétséget maga után. Bár nehezen nézhető, mindenképpen többedszeri megtekintésre ajánlott. Folytathatatlan, remake-je nem elképzelhető.