A film elején próbáltam követni a szereplőket, hátha kiad egy egységes történetet a film, de hamar kiderült, hogy itt máson lesz a hangsúly. Első nézésre elég furcsa, sokszor érthetetlen pontja volt a filmnek, majd megpróbáltam mélyebbre ásni. Az első furcsaság, ami rögtön szembetűnő volt, az az emberek falfehér arca, ami elég természetellenesnek hatott. Majd a film egy pontján van egy visszatekintés egy kivégzésre, ahol az emberek természetes színűek, így arra a következtetésre jutottam, hogy mi van akkor, ha ez a komplex történet nem is a való életben játszódik, hanem valahol máshol, talán a második emeleten, ahogy a cím is utalhat rá. Mivel sokszor előkerülnek vallásos utalások, valamint Jézus, az is eszembe jutott, hogy ez talán a pokol vagy a purgatórium, de semmiképp sem a menny. Roy Anderson remekül használja az elidegenítés eszközét, melynek köszönhetően egyik szereplővel sem tudtam azonosulni, nem szurkoltam senkinek, egyedül talán a kislány iránt éreztem sajnálatot, azért, amit tettek vele, de az a jelenet is inkább elidegenítő volt, mint ahogy a legtöbb. Én ezeket a megfigyeléseket véltem felfedezni a filmben, de valószínűleg bőven van még benne szimbólum vagy mögöttes jelentés, amit most, második megnézésre még nem fedeztem fel benne.
A film elején próbáltam követni a szereplőket, hátha kiad egy egységes történetet a film, de hamar kiderült, hogy itt máson lesz a hangsúly. Első nézésre elég furcsa, sokszor érthetetlen pontja volt a filmnek, majd megpróbáltam mélyebbre ásni. Az első furcsaság, ami rögtön szembetűnő volt, az az emberek falfehér arca, ami elég természetellenesnek hatott. Majd a film egy pontján van egy visszatekintés egy kivégzésre, ahol az emberek természetes színűek, így arra a következtetésre jutottam, hogy mi van akkor, ha ez a komplex történet nem is a való életben játszódik, hanem valahol máshol, talán a második emeleten, ahogy a cím is utalhat rá. Mivel sokszor előkerülnek vallásos utalások, valamint Jézus, az is eszembe jutott, hogy ez talán a pokol vagy a purgatórium, de semmiképp sem a menny. Roy Anderson remekül használja az elidegenítés eszközét, melynek köszönhetően egyik szereplővel sem tudtam azonosulni, nem szurkoltam senkinek, egyedül talán a kislány iránt éreztem sajnálatot, azért, amit tettek vele, de az a jelenet is inkább elidegenítő volt, mint ahogy a legtöbb. Én ezeket a megfigyeléseket véltem felfedezni a filmben, de valószínűleg bőven van még benne szimbólum vagy mögöttes jelentés, amit most, második megnézésre még nem fedeztem fel benne.