Van egy kis időd?

2023.09.17 18:51 Filmbarbár Olvasottság: <100x

2

Mit tennél, ha újra és újra átélhetnéd ugyanazt a napot, mert egy váratlan esemény következtében időhurokba kényszerültél? A dolog jó vagy rossz oldalát néznéd, és nyomasztana az, hogy újra és újra megtörténik veled ugyanaz az esemény, vagy megpróbálnál szembeszállni a „végzeteddel”, és kilépni ebből a „mókuskerékből”? Valószínűleg sokan gondolkoztunk már azon, milyen lehetne visszamenni az időben, és másképpen csinálni azt, amit utólag megbántunk. Megszólítani azt, akiért csak titokban epekedtünk, másképp szervezni egy napunkat, esetleg jobban odafigyelni egy szerettünkre, aki aznap váratlanul meghalt, nekünk pedig nem volt rá időnk, hiszen úgy gondoltuk, lesz még időnk együtt lenni. A film főhőse – vagy inkább antihőse – egy szürke, unalmas kisember, Barry Thomas (Jonathan Silverman), aki számára a nap ugyanúgy indul, mint addig. Letolják a munkahelyén, a kollégája szívatja őt, és szokás szerint csak távolról meri bámulni Lisa Frederickset (Helen Slater), a csinos tudóst. Már éppen rászánná magát, hogy bevallja a nőnek, mit érez, amikor szemtanúja lesz Lisa meggyilkolásának. Barry összetörten hazamegy, ám éjszaka furcsa dolog történik, és másnap megint kezdődik minden elölről. A férfi lassan rájön arra, hogy az előző nap történései ismétlődnek meg, így megpróbál alakítani a dolgokon. A film legizgalmasabb, legérdekesebb része szerintem az első félidő, amikor kicsit lassú kezdés után valamelyest felpörög a történet. Az alapvető feszültséget az szolgáltatja, hogy a néző izgulni tud azért, mit is fog tudni kezdeni Barry azzal a helyzettel, amibe került: teherként vagy lehetőségként fog-e arra tekinteni, hogy naponta csak néhány órája van arra, hogy cselekedjen. Egymással párhuzamosan, mégis egybekapcsolódva fut két történetszál: a férfi megpróbálja kideríteni, ki és miért ölte meg Lisát, miközben azt reméli, hogy a nő szerelmét is el tudja nyerni.

Barry a napok múlásával egyre több információmorzsához jut, ugyanakkor problémát jelent számára az, hogy csak ő érzékeli a nap folyamatos ismétlődését, a környezete nem, így például Lisa esetében újra és újra keményen meg kell dolgoznia annak a bizalomnak a felépítéséért, ami egyik napról a másikra mindig összedől. (A magam részéről rettenetesen hiányoltam a történetből annak a megmagyarázását, miért csak Barry képes tudatában lenni az időhurok létrejöttének, mások miért nem. Gondolom, ez afféle szükséges dramaturgiai húzás volt, viszont szerintem elég komoly logikai bukfencet is magában rejtett.) A produkció második fele már sajnos laposabb, mint az első. Jóllehet Barry kísérletezgetése tovább folyik, és ahogyan egyre közelebb kerül az ügy hátterében álló személyhez, úgy válik ő is célponttá, viszont addigra már talán kicsit fárasztóvá is válik a történet, és a szerelmi szál felerősödése is némileg előtérbe tolja a romantikus hangvételt. Az egész filmre jellemző az, hogy a hangulatot némi humorral próbálják oldani, így az alapötletet szolgáltató elbeszélés (amely Richard A. Lupoff munkája) sötét atmoszféráját kicsit felhígították, és a történetet is jelentősen átgyúrták, jóval több karaktert pakoltak bele, elmélyítették a jellemrajzot, sűrűbb szövésűvé vált a struktúra. Az alapul szolgáló Lupoff-sztoriból így lett egy némileg kidolgozottabb, cserébe viszont „hollywoodiasított”, cukormázas alkotás, amely a végére mintha elveszítené azt az eredeti és friss szellemiséget, ami az elejére jellemző, és szépen beilleszkedik a laposabb romantikus drámák sorába.

A filmen érződik a viszonylag alacsony költségvetés és az, hogy eleve televízióra szánták, Martin Landau kivételével – akinek nem túl sok játékidő jutott, viszont az általa játszott figura annál fontosabb a cselekmény szempontjából – nem nagyon találunk húzóneveket ebben a produkcióban. Voltaképpen egy nem túl mélyenszántó love storyt kapunk egy kevés sci-fi beütéssel, amolyan könnyed esti mozi ez, amelyben lehet ugyan értékeket találni (mint pl. Barry mindennapos küzdelme a jövő megváltoztatása érdekében), de összességében megmarad egy lagymatag filmecske szintjén.