Őszintén szólva elég vegyes érzelmek kavarognak bennem e film megtekintése után. Régóta vadásztam már rá, mert nagyon, de nagyon rég láttam utoljára, és sok minden nem nagyon maradt meg belőle, csupán igencsak ködös emlékfoszlányok, de arra határozottan emlékeztem, hogy anno képes volt a félelemérzetemre alaposan hatni (mentségemre legyen, hogy még minimális horrorfilmmel a hátam mögött, és korban sem lehettem több 13-14 évnél, amikor először láttam). Valahogy szeretem felidézni azokat a filmeket mostanság, amiktől annak idején, ha nem is voltak rémálmaim, de rendesen belém tették a para faktort. Nos hát ez a film is ilyen volt, így hát engem egyből be is szippantott az a bizonyos retro-feeling a nézése során.
Fontos megemlíteni ennél a filmnél egy nevet, ami Roger Corman lenne. Bizonyára sokan halottak már eme úriemberről, aki az 1950-es évek óta megszámlálhatatlan sok akció-, sci-fi- és horrorfilmnél látta el a produceri teendőket, és a mai napig is aktívan dolgozik. Páratlan filmográfiája hemzseg a tucat B-filmek tömkelegétől, de azért akadnak olyan filmek is a tarsolyában, amik idővel igazi vhs-gyöngyszemekké váltak (ilyen volt az 1978-as Piranha, az 1981-es A félelem galaxisa, vagy az 1989-es Rejtőzködő borzalom). Nos, ha e három film közül csupán egyet is ismersz, akkor nagyjából be is fogod tudni határolni eme film minőségét.
Bárki, aki arra számít, hogy egy kézzelfogható történetet kap, vagy kellőképpen jól kidolgozott karaktereket, akiknek a cselekedeteikben a logika legapróbb szikrája észrevehető lesz, hatalmasat fog csalódni, mert ezek igencsak hiányoznak ebből az alkotásból, de hogy engem még ezek hiányában is képes volt szórakoztatni, az bizony tény. Tehát a film története, mint oly sok Corman produkcióban, amolyan alibiként itt is tetten érhető, viszont mindenfajta logikát nélkülöz. A karakterek olyan szinten egydimenziósak, hogy az már szinte fizikailag fájdalmas. Összetett karaktereket egy pillanatra se keressünk benne, karakterfejlődés pedig körülbelül annyi van benne, mint maci abban a bizonyos mackósajtban.
Efféle negatívumok mellett persze szinte azonnal feltehetnénk a kérdést, hogy ha egy film már a történeténél és a karaktereinél ekkora bakot lő, miként is lehetne élvezni. A választ valahol ott kell keresni, hogy miféle késztetésük volt a készítőknek az elkészítésére, a válasz pedig az, hogy egy tipikus B-filmes szörnyes, szórakoztató horrorfilmet akartak összehozni, ami szinte minden komolyságtól mentes. Van itt minden, rengeteg szörny, amiken hiába dolgozott a világ egyik legjobb maszk- és dizájnmestere, Rob Bottin, még így is sok esetben gagyinak tűnnek, de ez a gagyiság nálam találkozott valamiféle varázslattal, mert emiatt nem kárhoztatnám el a szörnyjelmezeket. Méghozzá talán azért, mert kellő brutalitással és vérengzéssel kárpótoltak. A film utolsó negyedórájában ezt pedig a maximumra is pörgetik. Továbbá kapunk még elképesztő mennyiségű fedetlen női kebleket és további pucérkodást is.
A rendezés, a vágások és a zenei betétek egytől-egyig rendben voltak. Semmi kiemelkedő, az átlagnak bőven megfelelők. Tehát azoknak, akik szeretik a 80-as évek szörnyfilmjeit, egy meleg nyári nap után egy-két hideg sörrel és egy-két hasonló beállítottságú barát társaságában még kellemesen szórakoztató is lehet e film.
48 Humanoids from the Deep (1980)
Félresikerült kísérleteknek köszönhetően félig ember, félig hal mutánsok tartanak rettegésben egy kis halászfalut. A nőket megerőszakolják, a férfiakat megölik…
Szereplők: Rob Bottin, Ann Turkel, Doug McClure, Vic Morrow, Linda Shayne
