„Olyan játékost akarok, aki a »tökét« nem a bokszra használja.” Ennél inspirálóbb filmet nem igen lehet találni!

2023.09.05 13:49 Juki-onna Olvasottság: <100x

2

A film hihetetlen energiával taglózza le a nézőt. Egy tehetséges baseballjátékos élete (csipet humorral, csipet rasszizmussal fűszerezve), akiben volt tehetség és akarni vágyás. Bár soha nem volt írott szabály, de a baseballcsapatok mindig rasszok alapján voltak szétosztva, egészen 1947-ig, amikor Jackie Robinson (Chadwick Boseman) tehetsége áttörte ezt a bőrszín alapján felállított falat. Az afroamerikai játékosok leszerződtetése lassú folyamat volt, és évekbe telt, mire elfogadták őket mint csapatjátékost.

Imádom a baseballt (Dodgers, szinte mindenki hallott már róluk), az amerikai futballt, a kosárlabdát, na és persze a teniszt (Novak Djokovic a kedvenc). Valami hihetetlen embertömeget tudnak megmozgatni és szurkolásra bírni ezek a sportágak Amerikában. A film igaz történet alapján készült, de gondolom, még a felszínét sem kapargatjuk annak, hogy miken mehetett keresztül egy afroamerikai sportoló, ha bekerült egy fehérek uralta csapatba, és bizony volt pár feszült pillanat a filmben. (Amikor Jackie Robinsont fejen dobják a labdával, a labda sebessége elérheti a 170 km/h-t, nem kis sérülést okozva ezzel.) Élt egy okos, kiegyensúlyozott, nyugodt, szivarfüstben töprengő üzletember: Branch Rickey (Harrison Ford, nagyon szimpatikus, szívet melengető a színészi játéka), aki rájött, ha a Brooklyn Dodgershez szerződtet egy afroamerikai játékost, akkor nagyobb közönsége lesz a mérkőzéseknek, ezáltal nagyobb lesz a bevétel.

(Vannak, akik ésszel tudnak sok pénzt csinálni.) Annak ellenére hozta meg ezt a döntést, miszerint volt egy íratlan szabály: ha megsértesz egy törvényt, és megúszod, azt mondják, szerencsés voltál, de ha áthágsz egy íratlan szabályt, azt nem bocsátják meg a nézők. Mikor szerződtetik Jackie-t, csak annyi kérése volt, hogy kapjon egy számot. Az Ő száma lett A 42-es, melyet örökre visszavontak Jackie halála után. Teljesítménye elismeréséül minden év áprilisában a Dodgers játékosai 42-es számú mezzel állnak ki a stadionba. Nagyon tetszett a rendezés és a forgatókönyv (Brian Helgeland). Az operatőr (Don Burgess) és a vágó (Peter McNulty, Kevin Stitt) munkája is zseniális. A kameraállások nagyon jók, ahogy a bázisra vetődik Jackie, szinte ott éreztem magam a helyszínen, annyira intenzívek ezek a jelenetek. A zene hihetetlenül felemelő és csendben, de szurkolunk Jackie-nek minden egyes mérkőzésen. Kedd estére egy kiváló film.