A Daiei tovább kereste a sorozatot megújító ötleteket. A gyerekek bevonásáról hamar letettek, elvégre minden történetben elég magas volt az elhullottak száma, ami vajmi kevéssé családbarát szórakoztatási forma. Viszont a humorban láttak még fantáziát... Több, persze csak korlátozott mértékben adagolva. Kanbi Fujiyamára osztották az imposztor Zatoicsi szerepét, aki láthatóan élvezte a vak masszőr hírnevével visszaélő jakuza karakterének eljátszását. A film legjobb pillanatait a „két Zatoicsi” közös jelenetei adják, amelyekben csak az egyik tudja, melyikük kicsoda. A hamis masszőrnek tetszik az addig nem ismert tisztelet, amit a név hoz neki, de fogalma sincs a veszélyeiről. Vívni pedig nem tud. Még jó, hogy kéznél van a kisegítője...
A film akár sikeres is lehetett volna az ötletek alapján, mert számos élvezetes pillanat van benne, ám jött a „de”. A történet ugyanis korántsem kidolgozott, inkább csak ötlethalmaz, gondos összefűzés nélkül, helyenként logikai hézagokkal és bukfencekkel. Mitnha Kacu már régebben említett „forgassunk, aztán csak lesz valahogy” szemlélete diadalmaskodott volna a készítés során. Kimunkált történet nélkül pedig nincs siker. Meglehetősen rövid lett a tizenegyedik epizód, még az akkori mértékkel mérve is kevés a játékperc. Az egyedüli, ami fenntartás nélkül dicsérhető, az a filmvégi „showdown”. A roninokkal megerősített jakuza banda összecsapása az ojabunok terveit kibogozó és meghiúsító Zatoicsival a sorozat legjobban koreografált harcai közé tartozik. Kisül, hogy a kedvelt főhősünk képes Muszasi módon két karddal harcolni. Úgy tűnik, a végére a stáb menti, ami menthető, de nem. A mese – hogy stílusos maradjak – katanával elmetszett lezárást kapott. Ami ezúttal korántsem dicséret, hanem az elszúrás jele. Volt még mit csiszolni a stúdiónak, hogy ki ne fulladjon a saga.
