A rendező, a szereplők és a film sztoriját író Fitzgerald miatt sokkal inkább mást, jobbat vártam ettől a filmtől. Számomra túlságosan édeskés volt, a közepes értékelést csak a szereplők miatt érdemelte ki nálam. Előzetesen bele kellett volna kalkulálnom a film készítésének idejét (1954) is, akkor biztos, hogy kevesebbet várok tőle. A rendező, Richard Brooks később olyan munkákkal írta be a nevét a film történetébe, mint a „Macska a forró bádogtetőn”, vagy „Az ifjúság édes madara”.
Ennél a két filmnél azonban nem szabad említés nélkül hagyni az irodalmi alapanyag szerzőjét, Tennessee Williams nevét. Ugyanez a helyzet a „Hidegvérrel” esetében is, ott meg Truman Capote a „társtettes”. A sudár alakú Liz Taylor meseszép volt benne, de az ötvenes évek filmjeiben mindig ilyen is volt. Igazi meglepetést a szőkés vörös Van Johnson okozta, a „fiú a szomszédból”, annyi film főszereplője, de én eddig egyetlen moziját sem láttam.
Milyen szerencse, hogy túlélte az 1943-ban történt autós balesetét, a nyomát a homlokán még az erős smink ellenére is látni lehetett. Remek színész volt, ebben a filmben legalábbis kitűnően játszott. Majd igyekszem megbizonyosodni róla, hogy valóban olyan nagy tehetség volt-e. Két mellékszereplőről is írnom kell: Eva Gabor, Zsa Zsa húga, aki nem akart a férjek számát tekintve lemaradni a nővérétől, a filmben is mindig válófélben volt a legújabb férjétől. A másik – itt még epizodista, a nyalka csábító szerepében – a későbbi többszörös James Bond, illetve Simon Templar, vagyis az Angyal. Mindezeket beszámítva nem volt elfecsérelt idő a film végígnézésére szánt idő, de lehetett volna kicsivel kevésbé szirupos.
