Sokáig elhúztam a film megtekintését, mert egyszerűen az a tény, hogy egy kutya reinkarnációjára alapoznak egy filmet, finoman szólva se tudja komolyabban felkelteni az érdeklődésemet. De eljött az idő, otthoni környezetbe barátnős közkívánatra megnéztük.
Részben kellemeset csalódtam. Számomra az óriási előny, ha az aranyos kutyákra nem erőltetnek csúnya CGI-s érzéseket. Nem jártam utána, de maga a kutyákon nem véltem felfedezni semmi pluszt, természetesnek hatottak a látottak.
Az első 40 percben sikeresen felvázolnak egy bájos, szerethető életutat a kutyának - és a főszereplő karakternek egyaránt. Ez pont elég, hogy az első komolyabb drámai hatás elérje a nézőket. Az ezt követő lélekvándorlás már nem tud ennyire erősen hatni, de szerencsére rövidebbek is mint a fő történet, így ha más nem az aranyos kutyák miatt leköti a figyelmet, és egy széles mosollyal haladunk a játékidővel előre.
A vége igazán meghatóra sikerült, de mégis ott lebegett a giccs szele. Valahogy túl szép, túl ideál lett minden, amint a kutya visszatért a ,,kiindulási pontjára"! Ha a kutya tudta volna mi a dörgés, de a gazdája maradt volna szimplán boldog, nekem ezt a túlzott happy endet jobban sikerült volna befogadnom.
Hogy őszinte legyek, az idén érkező folytatástól (Egy kutya négy útja) erősen tartok, mert kizárt dolog, hogy sikeresen le tudják ugyan azt a sztorit gyömöszölni az emberek torkán.
Viszont az Egy kutya négy élete részben jól működő családi film, ami nem hiába lett közönségkedvenc. Fel kell készülni, hogy az erősen kutyarajongók könnycsatornája nem marad szárazon... Ha nem is annyira, mint egy Hacsi - A leghűségesebb barát, de egy Marley meg én szintjén, el tudja érni a drámai hatást.
