Bevallom, korábban sosem találkoztam még Jean Rollin nevével, erre a filmjére is csak véletlenül bukkantam rá. A történet leírása felkeltette az érdeklődésemet, de a film valamiért mégsem igazán nyerte el a tetszésemet. A téma nem lett volna rossz, viszont sajnos sok gyengesége van ennek az alkotásnak.
Műfajilag nehezen besorolható darabról beszélünk, szerintem a paranoiafilmek egyik európai képviselőjéről van itt szó (bár ebben az esetben nem thrillert kapunk, mint mondjuk a Parallax-gyilkosságok vagy A Keselyű három napja című amerikai filmek esetében, sokkal inkább drámát, amelynek van egy kis krimis/horroros felhangja). Úgy vélem, ez a produkció egyrészt a nukleáris sugárzástól való rettegés megfilmesítése – és éppen ez az időszak a két tábor közötti feszültség eszkalálódásának a kora –, másrészt a modern embernek az identitás elvesztésétől, az atomizálódástól, a társadalom széthullásától, a civilizációs ártalmaknak és a hatalomnak (a névtelen, arctalan Hatalomnak) embert károsító fenyegetésétől való félelem ábrázolása is. Ebben a kafkai ihletettségű, szürreális és nyomasztó világban a posztmodern ember démonai jelennek meg, a szereplők pontosan azt veszítik el, ami az embert emberré teszi: az emlékezetüket. Így egyszerre semmisülnek meg egyénileg és társadalmilag is, hiszen csupán vegetáló roncsok maradnak belőlük, akik alkalomadtán az erőszaktól sem riadnak vissza. E tekintetben nagyon is árulkodó az orvos azon kijelentése, hogy a megbetegedettek már nem is állati, hanem növényi szintre süllyedtek vissza. Rendkívül szívszorító és megdöbbentő látni a hol kétségbeesetten vergődő, hol magatehetetlenül katatón állapotba zárkózó, hol üvöltöző és a fejüket fogó embereket, akik egy ideig még próbálnak kapaszkodni valamilyen emlékszilánkba, egy névbe, egy arcba, de van, aki már enni is képtelen egyedül, és a totális semmitől való félelmében inkább öngyilkos lesz, és a kinyitott szárú ollót beleszúrja a szemeibe.
A filmnek tulajdonképpen nincs igazi cselekménye, talán ezzel is a szétesettséget, a modern kor eseményeinek feldolgozhatatlanságát szeretnék visszaadni az alkotók, bár számomra éppen ez tette kétségessé azt, hogy ezzel befogadhatóbbá tették-e az alkotást. Eleve nyomasztó hangulatot ad a történetnek az az alaphelyzet, hogy a szereplők elveszítik az emlékezetüket, ehhez társul a kórház (?) egekbe nyúló, ridegséget és szürrealizmust sugárzó épülete (de ahogyan azt az egyik szereplő megfogalmazza, börtönnek is lehet tekinteni), az orvos (?) és az asszisztensnője (?) vészjósló figurája, a folyosókon tehetetlenül ténfergő vagy a földön üldögélő betegek látványa. Noha a szereplőkről, az előéletükről semmit sem tudunk meg, a néző jó eséllyel mégis azonosulhat néhányukkal, hiszen kit ne érintene meg például annak a nőnek a látványa, aki a gyereke emlékébe próbál görcsösen kapaszkodni, de nem emlékszik a nevére, sőt arra sem, hogy fiú volt-e vagy lány. Erre az egyik nő vigasztalásképpen azt hazudja, hogy ő ismerte a lányát, majd a film egyik legkeserűbb mondatában kijelenti, hogy hazudnak egymásnak az életben maradás érdekében. A hatóságok persze mindezt igyekeznek eltitkolni, és sosem tudjuk meg, kik is ők valójában, sőt azt sem, hol is játszódik a történet. A fojtogató légkört tovább erősítik a holokauszt-áthallások, ugyanis a film vége felé a vegetáló betegeket egy vasúti kocsiban egy elhagyatott pályaudvarra szállítják, ahol – bár az orvos (?) úgy nyilatkozik, hogy ez már nem a hivatása része – elkezdik módszeresen kivégezni őket: az egyiküket injekcióval megölik, majd egy kéménykürtőben elégetik.
Számomra éppen a melodramatikus ábrázolásmód jelenti a film egyik gyengeségét, ami szerintem kissé elveszi ennek a nyomasztó hangulatnak az élét. A párbeszédek gyengék, sokszor jellegtelenek, a cselekmény szinte az értelmetlenség határát súrolja, és bár a történet kezdete még csak-csak leköti a nézőt, a későbbiek folyamán szerintem már csak nehezen tudja fenntartani az érdeklődést, és az egész unalomba fullad. Ennek megfelelően a színészek játéka sem igazán kiemelkedő, még talán a női főszereplőt alakító Brigitte Lahaie-nak jutott a legbonyolultabb karakter – már amennyire annak lehet tartani –, a többiek mintha fásultan, enerváltan játszottak volna; de azt is hozzá kell tennünk, hogy sajnos az igazán kiforrott jellemek, kidolgozott szituációk is hiányoztak. A jó alapötletet sajnos egy elbaltázottan gyenge megvalósítású filmben sikerült feldolgozniuk a készítőknek, a rendkívül nyomasztó és irracionális hangulat szinte az egyetlen jó pont. Többet vártam ettől az alkotástól, talán ezért is ért csalódás, és nem tudom, hogy ezek után a rendező többi filmjével is tegyek-e kísérletet.
58 La nuit des traquées (1980)
dráma | horror | misztikus | sci-fi | thriller
Egy fiatal lány egy elmegyógyintézetbe kerül, ahol a pácienseket egy különös és félelmetes kísérletnek vetik alá.
Szereplők: Brigitte Lahaie, Dominique Journet, Cyril Val, Vincent Gardère, Bernard Papineau
