Ruggero Deodato nevét kevés embernek kell bemutatni, akik akárcsak egy kicsit is ismerik a 70-es és 80-as évek olasz filmgyártását. Viszont az kissé meglepett, amikor legutóbb összefutottam olyan barátaimmal, akik szintén nagyra tartják a horrorfilmes műfajt, hogy Deodato neve hallatán szinte egytől egyig mindegyiküknek "csak" a Cannibal Holocaust című filmje ugrott be, pedig hát azért rendezett azon a filmmel kívül is miegymást, többek közt a Szállj el messze című filmet. Jómagam meg merem kockáztatni még azt a kijelentést is jelen filmmel kapcsolatban, hogy technikailag talán még jobban is sikerült, mint a Cannibal Holocaust. Deodato három alkalommal tett véres kirándulást az esőerdők mélyére filmes pályafutása során, ezért is szokták az 1977-es Az utolsó kannibál világ, az 1980-as Cannibal Holocaust és az 1985-ös Szállj el messze című filmjeire azt a kijelentést tenni, hogy ez volt a rendező dzsungel (avagy kannibál) trilógiája. Mint oly sok korai horrorfilmet, és azon belül az olaszoktól származó horrorokat még a VHS korszakában volt először szerencsém megnézni; nem volt ez másként ezzel a filmmel sem. Érdekes, hogy ezt a filmjét biztos, hogy többször is láttam annak idején, hisz ebben is tetten érhető a horror mint műfaj, de én sokkal inkább sorolnám az akció/kalandfilmek közé. Na de nézzük, hogy mivel is állunk szemben!
Az 1980-as Cannibal Holocaust című filmjével Ruggero Deodato egy olyan kétes eredetű hírnévre tett szert, ami finoman szólva is megkérdőjelezhetetlen filmes berkeken belül. Ezzel persze a producerek is tisztában voltak, és mindenképp szerették volna, hogy a Szállj el messze című filmjével utaljon vissza bármifajta formában is a hatalmas viharokat kavart alkotására, de ez egyáltalán nem volt ínyére a rendezőnek, ezért igaz, hogy jelen művében is szerepelnek őslakók, de a kannibalizmusra való hajlamukat egy pillanatra sem "csillogtatják" meg. Viszont a horror szerelmeseinek egy percre sem kell húzniuk a szájukat, ugyanis igaz, hogy az a fajta nyers erőszak ábrázolás, ami a kannibalizmus során megnyilvánult volna, itt elmarad, helyette viszont kapunk kellő mennyiségű csonkítást, ami ráadásul ahhoz képest, hogy 1985-t írunk, elég korrektül van kivitelezve. Tehát technikailag még akár mai szemmel is megállja a helyét a film.
Az olasz filmgyártás egyik legnagyobb zenei ágyúja, Claudio Simonetti szolgáltatja a filmhez a zenei betéteket, amik kimondottan emlékezetesek is lettek. Színészek terén is teljesen rendben volt a film; lévén, hogy olasz műről beszélünk és, hogy a költségvetés igencsak behatárolt volt, nagynevű színészeket nem tudtak a produkcióhoz leszerződtetni, de jómagam semmi negatívummal nem élnék a színészi alakításokkal kapcsolatban.
Sajnos mint oly sok olasz filmnél, itt is észrevehető az a negatívum, ami a történetükben keresendő, miszerint, ha logikusan próbáljuk nyomon követni a kész filmet, akkor sajnos jó párszor meg fogunk akadni kisebb-nagyobb logikai buktatókon, és nincs ez másként itt sem. Ezért én inkább azt mondanám, hogy csak próbáljunk kikapcsolódni a közel másfél órája alatt és hagyni, hogy magával ragadjon minket. Főleg abban a tudatban, hogy az egyik utolsó jó olasz horrorfilmet tisztelhetjük a Szállj el messze című alkotásban.
