Angyalarcú tinilányok és aberrált felnőttek – az olasz gyerekprostitúció világa a 70-es években

2019.10.27 18:54 Filmbarbár Olvasottság: <100x

1

Massimo Dallamano, aki az 59 évesen elszenvedett halálos autóbalesetét megelőzően "mindössze" csak egy tucat filmet tudott megrendezni, e művével élete egyik legjobbját produkálta. Noha az eredeti olasz cím (magyarra fordítva: A rendőrség segítséget kér) egyértelműen a rendőrfilmek műfajába sorolja be ezt az alkotást, a nemzetközi terjesztésben inkább a What Have They Done to Your Daughters? (azaz Mit tettek/Mi történt a lányaitokkal?) címmel lett ismert ez az opusz. Ez utóbbi cím pedig visszautal Dallamano korábbi munkájára, a Mi történt Solange-zsal? című giallóra, s valahol ez sem véletlen. E művének ugyanis az egyik nagy erénye az, hogy ügyesen vegyíti a két zsáner elemeit, és sajátos hangulatot tud teremteni.

A történet szinte kedélyesen indul, kellemes zenei aláfestéssel láthatjuk a főcím képein, ahogyan az iskolából boldogan hazaindulnak a lányok. Azonban mintegy két perc után jön a néző számára az első gyomros, hiszen a rendőrség rátalál egy felakasztott lányra, aki meztelen, s az elborzasztó képsorok azonnal rádöbbentik a szemlélőt arra, hogy az idilli bevezető csupán arra szolgált, hogy kontrasztot képezzen a rendkívül komor és erőszakos cselekménnyel szemben. Rövidesen olyan sötét hangulat uralkodik el a történeten, amely végig fogva tartja a nézőt, és talán egy pillanatra sem ereszti őt el. Ahogyan egyre jobban halad előre a nyomozás, egyre súlyosabb titkok kerülnek napvilágra.

Silvestri felügyelő (Claudio Cassinelli) és Stori kerületi ügyész (Giovanna Ralli) együtt próbálják felgöngyölíteni az ügyet, lassan belesüppednek a bűnözés és a mocsok világába. A vizsgálódás során kiderül, hogy Silvia, a halott lány terhes volt, és bár egyébként tehetős családból származott, mégis belesodródott egy bűnszövetkezetbe. Feltárul a korabeli olasz társadalom romlottsága, s közben egy politikai szál is képbe kerül, ugyanis ál-dokumentarista felvételek bejátszásával a diáktüntetések témája is felbukkan egy rövid időre, de sajnos valami oknál fogva ez később elsikkad. A fő vonulatot a politikai elit züllöttsége képezi, a nagy hatalmú vezetők irányítják a fiatalkorúak prostitúciójára szövetkezett bandát.

Bár a rendőrfilmektől megszokhattuk az erőszakos jeleneteket, itt már szinte a szélsőségekig brutális megnyilvánulásokkal találkozhatunk. A rendőrök eljutnak egy lakásba, amely szó szerint úszik a vérben, később pedig felbukkan egy motoros gyilkos, aki nem válogat az eszközökben. Ezzel megjelenik a giallo-vonulat is, ugyanis a gyilkos ámokfutásba kezd – nem mellesleg a giallók tetteseinek klasszikus öltözékét modernizálva fekete bőrnadrágban, fekete bőrdzsekiben és bukósisakban –, s megpróbálja eltenni láb alól azokat, akik az útjában vannak. A film nagyjából második harmadától ez a szál párhuzamosan fut a nyomozás bemutatásával, s némi izgalmat csempész a történetbe.

A gyilkos először egy kórházban fekvő nőt próbál megölni egy hentesbárddal, aki bizonyítékokkal szolgálhatna a bűnbanda ellen, majd jön egy kötelező kellék, az autós üldözés, amely kicsit hosszadalmas, de viszonylag jól megkomponált (noha nehezen érthető, hogy a rendőrök legalább ott miért nem lőnek rá a motorosra, ahol nem veszélyeztetik a civilek életét). A későbbiekben a kerületi ügyész élete is veszélybe kerül, őt egy rendkívül feszült, mélygarázsbeli jelenetben próbálja kivégezni az elkövető – s közben sikeresen széthasítja egy taxisofőr fejét –; habár itt egy "klasszikus" macska-egér harc folyik (bújócskázás az autók között, menekülési kísérlet a lifttel), amely a hasonló jellegű filmes megoldásokhoz képest nem kínál fel új ötleteket, mégis sikerül izgalmat és feszültséget teremtenie.

A giallós beütésű középrész után újra inkább a rendőrségi nyomozásra tevődik át a hangsúly, ugyanis a kórházi ápolt nő magnószalagokat ad át a rendőrségnek, amelyeket mindenki szörnyülködve hallgat végig. Ott ugyanis gyakorlatilag a lányok megerőszakolása hallható, akiknek a gazdag kliensek fizetnek, hogy kiélhessék rajtuk a mocskos vágyaikat. A történet egészen a végéig fordulatos és élvezetes marad, azonban számomra éppen a befejezés lett csalódást keltő, ugyanis sajnos a film nem ás mélyebbre a már unalomig ismételt kliséknél, és csupán odáig jut el, hogy a rendőrség/ügyészség felsőbb vezetése sem érdekelt abban, hogy ezt a fajta szervezett bűnözést megszüntessék, hiszen többek között egy miniszter is sáros az ügyben. Az egyébként jó forgatókönyvvel rendelkező, remekül megrendezett, izgalmas film legnagyobb hiányossága éppen az, hogy a fontos problémák felvetésére csak közhelyes és semmitmondó válaszok felsorakoztatásával tud válaszolni. S így mintha az amúgy erős társadalomkritika éle is némileg csorbulna, pedig ennél többet vártam volna ettől az átlag fölötti alkotástól.

Ami viszont mindenképpen pozitívumként említhető, az a témagazdagság. A fentebb felsorolt kérdések (bűnöző politikusok/rendőrök, diáktüntetések stb.) mellett rengeteg olyan probléma bukkan fel, amelyek figyelmet érdemelnek. Ilyen többek között a patriarchális olasz társadalom kezdődő bomlása, amit jól szimbolizál az, hogy a kerületi ügyész egy nő; s Stori ügyész ezt fel is veti Silvestri felügyelőnek, mondván: bizonyára a férfi is úgy gondolja, hogy ez nem nőnek való munka, ám a felügyelő közli, hogy szerinte az ügyész nagyon erős jellem, és hogy jól végzi a feladatát. És valóban meglepő lehet, hogy ebben a férfiközpontú társadalomban, ráadásul egy ilyen nehéz munkakörben egy nő szembesül kegyetlen eseményekkel, ám Stori személyében az alkotók a modern nőt állították a középpontba, aki kemény és elszánt ugyan, mégis érző lélek tud maradni. (Furcsa azonban, hogy a szerelmi szál kimarad a történetből, talán egyetlen olyan apró momentum sincs, ami akár csak sejtethetné azt, hogy a felügyelő és az ügyész között bármiféle érzelem, vonzalom kezdene kibontakozni, ami esetleg azt sugallhatja, hogy ez a terep a melodramatikus-giccses sztorikkal ellentétben igazából nem kedvez a romantikának.)

Szintén érdekes – de sajnos megint csak kidolgozatlanul maradt – kérdés a filmben a tehetős családokból származó fiatalok elsodródása a felnőttektől, a szülőktől, akiknek fogalmuk sincs arról, mi is történik a gyerekekkel a mindennapok során. S ez még nagyobb hangsúlyt kap akkor, amikor kiderül, hogy még Valentini felügyelő (Mario Adorf) lánya is érintett ebben a prostitúciós ügyben. Mindez jól érzékelteti azt a rendkívül sűrű, szinte szétvághatatlan hálót, amely a magas rangú személyektől kezdve a hétköznapi emberekig mindenkit hatalmába kerít ilyen vagy olyan módon, és amely akarva-akaratlanul mindenkit „bűnössé” tesz.

A film tehát szentimentalizmustól mentesen, de érzelmesen hívja fel a figyelmet egy ma is aktuális problémára: az atomizálódó családokra, a szüleik, illetve a tanáraik – kvázi a felnőttek – számára is idegenné váló fiatalokra, akik sokszor nem kapnak elég figyelmet, így veszélyes helyzetekbe is sodródhatnak. A társadalom romlottságát jól szemlélteti maga a gyermekprostitúció, a szexuális aberráltság, amelynek különösen gyomorforgató képviselője az az orvos, akiről a történet végén kiderül, hogy különböző szerekkel elkábította a fiatal lányokat, s impotens lévén egy üveget használt a nemi erőszakhoz.

Noha a színészek zöme számomra ismeretlen volt, meglepően jó volt a színészi játék (számomra egyedül Mario Adorf volt rendkívül modoros). Külön is kiemelném a két főszereplőt: Giovanna Ralli hitelesen alakította a kitartó, a halálos fenyegetésektől sem visszariadó, az igazságért küzdő nőt; Claudio Cassinelli pedig szintén jól formálta meg a kemény, elszánt, ugyanakkor érzelmes rendőrt, aki sokszor dühöng a tehetetlenség csapdájában vergődve, mégis a végsőkig elmegy a bűnözőkkel folytatott harcban. Az alkotóknak sikerült két rokonszenves karaktert a középpontba állítaniuk – bár nem sokat tudunk meg róluk, a történet sokkal inkább a nyomozás folyamatára összpontosít, mintsem a jellemrajzra –, akikről a néző is elhihette, hogy valóban mindent megtesznek az ügy teljes felgöngyölítése érdekében.

Jóllehet, a történetnek vannak hiányosságai, végig leköti a néző érdeklődését, ügyesen ötvözi a műfaji elemeket és sikeresen tartja fenn a feszültséget. A képi világ (dicsérjük meg Franco Delli Colli operatőrt) szintén kitűnően szolgálja a filmet, ahogyan a zenei aláfestés is sokszor kellően misztikus és hátborzongató/nyomasztó; azt azonban meg kell említenünk, hogy Stelvio Cipriani zeneszerző itt az újrahasznosítás mesterének bizonyult, ugyanis az egyik zenei témát gyakorlatilag átemelte egy másik produkciójából (A rendőrség csak áll és néz főcímzenéjéből, de mentségére legyen mondva, saját magától „lopott”), de azt később tovább is variálta az Óriáspolipban.

Összességében véve egy tisztességesen elkészített, izgalmas, bár nem mindig kellőképpen mély produkciót volt szerencsém látni, amely szerintem ma is sok tekintetben érvényes mondanivalóval bír. Sajnálom, hogy ez a film nem jutott el a magyar közönséghez, és tudom, hogy nem én vagyok illetékes az ügyben, de azért jó lenne, ha a hazai forgalmazók is felfigyelnének erre az alkotásra, és legalább feliratos változatban eljuttatnák a magyar nézőkhöz is. Ha zseniálisnak nem is nevezném Dallamano művét, a hiányosságoktól és a kissé sablonos/semmitmondó befejezéstől eltekintve egy átlag fölötti rendőrfilmet tett le az asztalra ezzel a munkájával, amely szerintem a mai kor számára is bőven tartogat mondanivalót.