„ Gyönge edények vagyunk, meg sem szabadna érinteni egymást”

2020.12.29 10:06 Gyorvik Olvasottság: 185x

2

Igazi kuriózumról van szó ezen mozi kapcsán, két tekintetben is: főszereplőink pályájuk kezdetén lévő, de már szárnyaikat jócskán bontogató színészek. Ez Gene Hackman esetében még inkább igaz, ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a film előtt egy évvel a producerek szemében még csak egy "törpe" volt. A források alapján – tudniillik – a Keresztapa szereplőválogatásán ily módon esett Al Pacinóra a választás, aki mellesleg a híres színésztanár, Lee Strasberg kiváló tanítványa volt.

Jó néhány hónap forgatás és a premier sikerei után a kissé elhamarkodott véleményformálás már szinte sértésnek tűnt, de Coppola bízott benne, és mint azt tudhatjuk, a művészi-alkotói profil a rendezők felett a rangsorban már megáll. A filmgyártásért felelős menedzsment nem okolható, hogy jórészt a profitorientált szellemiség lebeg a szemük előtt, és az akkor még valóban ismeretlen, alig 32 éves, mára már legendává vált színésznagyságban nem látták meg a nagy tehetséget.

A Keresztapa első részét épp, hogy befejezték (közben F. F. Coppola már javában dolgozott a második részen), hamarosan következett a legalább akkora sikerű folytatás, közben Jerry Schatzbergnek sikerült elcsípnie őt, illetve az imént említett Gene Hackmant egy lélektani dráma erejéig. Ahogy az általában lenni szokott, a saját hazájában – ahol rendszerint szeretnek ágyúval lőni verébre – észre sem vették, Cannes-ban viszont elhódította az Arany Pálmát.

A karakterábrázolást tekintve a rendező mindenekelőtt a köznapi magatartásformák hiteles megjelenítésére helyezi a hangsúlyt. A szereplők hányattatott sorsúak, gyakran a társadalom által számkivetettek, mindenesetre nem elfogadottak. A szituációk, az egymás közti kölcsönös viszony a legemberközelibb élethelyzetekre való, néha meglepő reakciókat szolgáltatja a szereplőktől. Bár a 70-es évek Amerikájában vagyunk, ahol az általános szociális jólét még mindig kimagasló, a készítők kicsit betekintettek az amerikai álom színfala mögé. A karrier valóra váltása és az önmegvalósítást előtérbe helyező életszemlélet nemcsak hogy kívánatos, de a társadalom nagy része számára még mindig elérhető.

Ezt a víziót igyekszik megvalósítani Max is, akinek ad hoc találkozása Lionnal igazi lelki barátságot eredményez. A közös vállalkozás elképzelése hamar megszületik, és a kézszorítást valódibb erővé teszi egy együttműködés keretében, mint ahogy azt megszoktuk. A racionális gazdasági megfontolásokat mellékessé teszi a kölcsönös bizalom kérdésköre, a hűség és a megfellebbezhetetlen közös cél eszménye.

A Lionelt alakító Al Pacino hihetetlen karakterábrázolási fordulatot hajtott végre néhány egymást követő szerepben. Michael Corleone hideg és kegyetlen arculatából ugrott át egy kedves, bohém életű vándor szerethető figurájába. Ezt később újra megteszi, amikor 1975-ben a Keresztapa II valóban démonivá és abszolút lelketlenné lett családfőjéből a Kánikulai délutánban (Dog Day Afternoon) John Cazale oldalán játszik.

Lionel a lehető legabszurdabb naivitással viszonyul embertársaihoz. Valószínűleg csak az őrangyalainak köszönhető, hogy éppen Max-szel hozta össze a sors. Vagy nem veszik őt komolyan, vagy kihasználni próbálják. Esendő jelleméhez sajnálatos módon labilis idegzet is társul, amely bomba módjára ketyeg, és csak a megfelelő gyújtótűzre vár. A sors kegyetlen iróniája, hogy ezt a legváratlanabb szituációban kapja meg.

Nem lehet elmenni amellett, hogy az ember észlelje azt a mérhetetlen elérzéktelenedést az egymás közti kapcsolatokban, amely a legváratlanabb és tragikusabb érzelmi pályára terelhet egy másik embert. Egy oda nem illő szó, gesztus, egy váratlan rossz hír egy életet tehet tönkre. Újra érdemes felidézni a régi mesterek szavait, amikor úgy vélekedtek: „ Gyönge edények vagyunk, meg sem szabadna érinteni egymást” – vagy csak a legkörültekintőbb odafigyeléssel. A mára már rég nevetségesen ható strófa meg nem értése azonban láncreakció-szerűen milliók életét teheti tönkre.