Oldřych Lipský és Miloš Macourek az 1960-as évek közepén összedobtak egy olyan forgatókönyvet, amelyből egy, a mai napig is egyedinek tekinthető film született. Egyedi, mert valójában csak egy egyszer "ellőhető" poént valósítottak meg: az egész cselekményt visszafelé lejátszva tekinthetjük meg, így az egyébként véres kriminek/drámának tartható történet teljesen más értelmet nyer.
A két alkotó talán a 60-as évek közepén Csehszlovákiában uralkodó közhangulatra is reflektált (közel volt már a "prágai tavasz"), hiszen a Happy End végső soron egy abszurd, szürrealista és groteszk világot tár elénk. Az események visszafelé peregnek, így megtörténhet, hogy a levágott fej visszakerül a nyakra, vagy éppen Frydrych mészáros a fürdőkádban "összerakja" a feleségét egy hentesbárd segítségével. Ha viszont a "helyes" sorrendben zajlanának az események, akkor pedig egy kisember tragédiáját látnánk, aki a nyomasztóan álmos és szürke világban (feltehetően nem véletlen, hogy a filmet barnás árnyalatú fekete-fehér celluloidra forgatták) elkerülhetetlenül sodródna a kettős gyilkosság felé.
Persze a történetet "ügyesen" áthelyezték egy korábbi korszakba (talán az 1920-as, 30-as években játszódhat, de kiolvasható belőle a némafilmek előtti tisztelgés is), ennek ellenére a filmkészítők merész kísérlete úgy is felfogható, hogy az a jelenkor dogmatikus gondolkodásának bírálata. Lipský és Macourek története akár azt is sugallhatja, hogy merjünk gondolkodni, legyen véleményünk, és hogy a "fordított gondolkodásnak" is lehet létjogosultsága, azaz nem kizárólag egyféle "igazság" létezhet, alternatívák is lehetségesek.
A Happy End szürreális, a valóságot kiforgató fekete komédia, amelynek nagy előnye, hogy az alkotók nem nyújtották el a játékidejét. Jól érezték meg, hogy a bő egy óra éppen elég ahhoz, hogy a néző ne fáradjon bele a történetbe. Kétségtelen, hogy így is akadnak benne üresjáratok, de a helyzetkomikum szinte folyamatosan jelen van a filmben, és számtalan poént élvezhet a néző. A humor egyik forrása maga a visszafelé pergetett cselekmény, aminek az is a következménye, hogy a párbeszédek egyes mondatai is fordított sorrendben követik egymást (így nem egyszer adódnak vicces szituációk, bár kétségtelen, hogy ha az alkotók teljes mértékben véghez akarták volna vinni a szándékaikat, akkor a szereplőknek visszafelé is kellett volna beszélniük).
A másik humorforrás maga a narráció; ugyanis Frydrych megjegyzéseit hallhatjuk a film folyamán, aki a maga sajátos nézőpontjából kommentálja a történteket, s gyakran mosolyt fakasztó az, ahogyan látja a világot. A születés és az elmúlás sajátos viszonyba kerül egymással, s pontosan ezért is válik sok minden viccessé a film során. S ha úgy vesszük, az alkotók hitet tesznek a humanitás, az élet, a teremtés mellett, hiszen a visszafelé lejátszódó jelenetek során a kegyetlen pusztításból mégiscsak teremtés válik.
A maró szatíra súlyosságát kissé oldja a gyakran finom, szellemes humor, a végeredmény pedig egy élvezetes, mégsem sekélyes film lesz. Amin a nézőnek sírnia kellene, azon nevet, ezzel minden viszonylagossá válik. Persze a jó filmélményhez jó színészek is kellenek, s a Happy End szerencsére nem szűkölködik bennük, Vladimír Menšík gyakorlatilag lubickol a főszerepben.
A Happy End még ma is kellemes percekkel tud szolgálni, ugyanakkor arra is ösztönözhet, hogy merjünk másképpen gondolkodni, mint a tömegek. Nem hosszú a film, bő egy óra, érdemes időt szentelni rá.
